Gerard lassan kinyitotta a szemét, és ahogy megpróbálta felemelni a fejét belehasított a fájdalom. Oda akart nyúlni, de kezei meg voltak kötözve. Beletelt néhány perce, mire visszaemlékezett, hogy mi is történt vele.

Szétnézett a kicsi házikóban. Meg akart fordulni, hogy jobban lásson és ettől a mozdulattól leesett az ágyról. Nagyot nyögött és óvatosan felült a földön. Szédülni kezdett, fejét lehajtotta, szemeit becsukta és várta, hogy a szoba forgása megálljon körülötte.

Lassan jobban lett, látása kitisztult, eltűntek a sötét karikák a szeme elől, amik eddig ott táncoltak.

Végre körbenézett. Arra már rájött, hogy még az erdőben van, a madárhangokból és abból, hogy semmilyen más hangot nem hall. El sem tudta képzeli, hogy miért kötözték meg. Csak arra tudott gondolni, hogy akikkel találkozott nem hivatásos favágók voltak.

A falnak támaszkodva talpra állt és odament az ajtóhoz. Nekifeszítette a vállát, de az természetesen zárva volt. Úgy tűnt kívülről van elreteszelve. Ahogy körbenézett rengeteg szerszámot látott. Első gondolata az volt, hogy meg kéne szabadulnia a kötelétől. Erre a célra legalkalmasabbnak egy asztalon heverő fejsze tűnt. Pont, mint a filmekben, háttal állt neki és az élével elkezdte vagdosni a kötelet. Közben az járt a fejében, hogy ez a filmekben sokkal könnyebben szokott menni. A fejsze ide-oda csúszkált, kezeit is sikerül néhányszor megvágnia. Fél óráig tartó kemény küzdelem után végül a kötél megadta magát és csúnya sebeket hagyva Gee csuklóján lehullott a földre.

Most jöhetett az ajtó. Először az ablakra gondolt, azt egyszerűbb betörni, de az annyira kicsinek tűnt, hogy inkább nem próbálkozott. Más se hiányozna, minthogy beszoruljon.

Megfogta a fejszét és belevágta az ajtóba. Az ajtó jó vastag fából volt, meg sem kottyant neki. Erre még erősebben próbálkozott, de még mindig eredménytelenül. Nem sikerült komolyabb kárt tennie benne. Dühében és elkeseredésében ököllel ütötte az ajtót, vállával nekifeszült, majd a sok sikertelen próbálkozás után kimerülten rogyott le a földre.

Maradt tehát az ablak. Egy hosszabb rúddal kitörte az üveget, majd egy ronggyal kiszedegette a keretben maradt üvegszilánkokat. Aztán elkezdett kimászni rajta. Először a lábait dugta át. A csípője is simán kifért. Elérkezett a kritikus részhez, a vállaihoz. Felemelt karokkal igyekezett átcsusszanni. A túloldalon lábai már földet értek, majd némi mozgatás után válla is kiszabadult.

„Ez eddig nagyon jó – gondolta – De hogyan tovább?” Fogalma sem volt merre lehet. Míg a többiekkel volt legalább az utat lehetett követni, de itt nem volt semmi támpont.

Körbejárta a faházat és meglátta a teherautó nyomait. Jobb ötlete nem lévén elindult a nyomot követve. Délutánra járt az idő, meg akarta nézni hány óra, de nem találta a telefonját. Elvették tőle. Nem szeretett volna még egy éjszakát a szabadba tölteni, ezért amilyen gyorsan csak tudott elindult az ismeretlenbe.

2-3 óra múlva a helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt. Láthatóan sötétedett, tegnap este óta nem evett és nem ivott semmit (akkor sem sokat) és civilizációnak még a nyomait sem látta. Tudta, ha a kocsinyomot követi előbb-utóbb rátalál egy nagyobb útra, azon pedig biztosan kijut az erdőből,de kérdés, hogy kibírja-e addig. Ereje egyre fogyott, gyakran kellet leülnie pihenni és újra szédülni kezdett. Néha arra gondolt, hogy mi a fenének kínlódik. Itt szépen lefekszik, elalszik, aztán vége. Nem fog  többé semmit sem érezni. Sem  fáradtságot, sem  éhséget, szomjúságot. Szép halál! Aztán eszébe jutottak a barátai,a családja és a sok-sok rajongó,no meg FRANKIE!, akik biztosan hiányolnák, és ez erőt adott a további meneteléshez. Legalábbis egy ideig. Most már iszonyúan fázott a kimerültségtől, meg a levegő is alaposan lehűlt. Egész teste reszketett. Ám akkor, mint valami csoda, eddig nem hallott hangokat sodort felé a szél. Mintha nagyon messziről autó motorjának zúgását hallaná. Nem tudta eldönteni, hogy valóban hallja-e, vagy csak a képzelete játszik vele, de megszaporázta lépteit. Nem látott és már nem is hallott semmit, csak ment és ott találta maga előtt az erdőt átszelő aszfaltutat. Az utolsó méterek annyira megviselték, hogy térdre esett az út szélén. Az egyre közeledő zaj sem jutott már el a tudatáig. Utolsó képként, mintha távoli fényszórók foltjait látta volna, de bárhogy is erőlködött nem tudott inteni, vagy nyitva tartani a szemét. Elterült a földön és várta a halált.