Sok idő eltelt azóta mióta Alex megmentett. A sebeim is begyógyultak, ugyanis az egész testem vágásokkal volt tele. Gondolom az aki eltemetett biztosra akart menni a dolgában. Az eltelt idő alatt jobban megismertem Alexot. Sokat beszélgettünk mindenféléről, de arról az éjszakáról sosem kérdezett. Én se kérdeztem tőle hogy, hogy került a nyakamra egy harapás szerű nyom. Valahogy ezeket a témákat mindeggyikünk jobbnak látta elkerülni.

A ház kertje hatalmas és gyönyörű. Tele van hatalmas fákkal és rózsákkal. Van egy hatalmas tölgyfa a kert küzepén ami alól tökéletesen lehet látni a naplementéket. Most itt ülök és nézem ahogy néhány kósza felhő kúszik el a lemenő nap előtt, a napsugarak pedig vérvörösre festik az égalját. Minden nap más a naplemente sosem ugyanaz, mindíg változik és ez engem lenyűgöz. Ahogy így nézem látom Alexet közeledni felém.

- Szia-köszönt Majd leült mellém a fa alá. - Gyönyörű nem? Én is gyakran kiszoktam ide ülni és gyönyörködni benne.

- Szerintem is gyönyörű. - mondtam Mindketten csak néztük. Majd Alexre néztem, és éreztem, hogy most kellne elmondanom, megszabadulnom terhemtől. Nagy sóhajt vettem, majd megszólaltam:

- Tudod mikor láttam hasonló naplementét? - kérdeztem tőle

- Nem. Mikor?- kérdezte

- Aznap este mikor megmentettél. Akkor is ilyen volt a naplemente, már amennyire láttam belőle. Kicsit más szögből láttam,de hasonlított erre. - mondtam

- Mi történt aznap este? Mennyire emlékszel?-kérdezte Éreztem hogy megremeg a hangja. Szívem összeszorult, de erre a kérdésre vártam már jó ideje. És ezért jobbnak láttam ha mesélek.

- Sok mindenre nem emlékszem arról az estéről........(nagyot sóhajtottam,éreztem hogy könnyek gyűlnek szememben,de nem hagytam abba a mesélést).....de arra tisztán emlékszem hogy mikor magamhoz tértem a föld alatt voltam eltemetve........

Alex ekkor hatalmas szemekkel nézett rám,rémület ült ki arcára,és mintha mondani akart volna valamit,de inkább hagyta hogy folytassam.Nagy levegőt vettem és folytattam:

-.....Elösször pánikrohamot kaptam, majd pedig nekiálltam kiásni magamat.........(könnyeim záporként kezdtek potyogni,de folytattam).......sok földet nem szórtak rám, sikerült kiásnom magam.....mikor kimásztam a sírból egy temetőben találtam magam.....majd pedig elindultam,  mentem, mentem és mentem......(az arcomat már beborítottak a könnycseppek és láttam, hogy nem csak én sírok Alex is)....nehezen tudtam csak haladni már kezdtem feladni mikor a távolban megláttam egy pislákoló fényt,  egyféle reménysugárt........nem volt vesztenivalóm, ezért a fény felé mentem.....nagyon nehezen haladtam, de reményem abban a kis fényben volt....mikor pedig elértem a fényt,elértem ide kopogtattam és utána már nem emlékszem semmire..........csak arra hogy felébredek és itt vagyok....Nem tudtam tovább beszélni a sírás nem engedte,Alex is zokogott,magához ölelt és úgy sírtunk. Nem mondott semmit, de nem is kellett mondania, elég volt az a tudat,hogy itt van és,hogy ölel,biztonságban voltam éreztem. Egy ideig így sírtunk,majd éreztem megkell kérdeznem tőle,ezen is túl kell esnem.

-Alex lehet egy kérdésem? - kérdeztem és szemébe néztem

-Igen,kézdezz bátran. - mondta, közben letörölte könnyeit

-Arról a sebről szeretnélek megkérdezni ami a nyakamon van. Arra a harapásra gondolok. Nem tudod,hogy az,hogy került oda?- kérdeztem tőle,még mindig a szemébe nézve

Alex lesütötte szemeit,és maga elé bámult.

-Az a seb hely vagy ahogy te mondtad az a harapás,az egy.....vámpír harapás. Máshogy nem tudtalak megmenteni,csak úgy hogy megharaplak és így te is vámpír leszel. Ha nem tettem volna akkor meghaltál volna. - mondta Majd felállt mellőlem, és elrohant.

Én csak ültem a fa alatt és magam elé bámultam. A nap is lement, már csak az ég legalja van vérvörösre festve. Nem értettem a dolgokat, most mégjobban összezavarodtam. Miért temettek el élve? Most én is vámpír lettem? Kavarogtak a dolgok a fejemben. Csak zokogtam és próbáltam válaszokat találni, de nem ment. Majd felálltam, és elindultam. Nem tudom hova. Csak mentem.