-Amikor a legutolsó MTV Music Awards-on négy díjat is bezsebelt ez a néhány agyonsminkelt, kölyökarcú srác, mi tagadás, pofákat vágtam. Körülbelül egy hónapja viszont elcsíptem az egyik klipjük végét egy zenei adón. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy utána hetekig harcoljak egy interjúért.

Gerard, ha jól tudom, te vagy a zenekar „szülőatyja”.

G: Így is mondhatjuk. Már korábban is ismertük egymást, mindannyian zenélgettünk a gimi alatt is. De a zenekar alakulása egy későbbi, tragikus eseményhez kötődik. Ez pedig a 2001. szeptember 11-én történt, World Trade Centert ért terrortámadás volt.  Emlékszem arra a meleg őszi napra, mikor egy héttel az ikertornyok összeomlása után, az unokatesóm kertjében bámultam magam elé. Még akkor sem fogtam fel az egészet. Csak az volt bennem, hogy az élet mennyire múlandó, és a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, hogy nem kezdünk vele semmit. Akkor és ott eldöntöttem, hogy zenekart alapítok.

R: Mi meg szép sorban csatlakoztunk, de erről most hadd ne kelljen litániázni…..

Ray, rólad azt olvasni mindenhol, hogy elég antiszociális vagy.

R: Nem is igaz! Csak annyira sokszor elmeséltük már a kezdeteket.

Rendben, azért mesélj magatokról egy kicsit.

R: Jól van. Az énekesünk Gerard, de őt már ismered. Akik nincsenek most itt: Bob, a dobosunk, egy chicagói srác, aki már cumisüveg helyett is dobverőt szorongatott a kezében. Frank a gitármester, megszállott Billie Joe rajongó (a Green Day egyik tagja – a szerk.), és ő süti a legjobb tonhalas pizzát a világon. Mikey, gerard öccse, aki hülye fejjel dobta a sulit a zenekarért, basszeros. Amúgy ő adta a zenekar nevét is. Végül pedig: a nevem Ray Toro, tőlem hallod a gitárszólókat és a heavy metálos kihangzást.

Honnan jött a név?

G: Irvine Welsh Ecstasy című könyvében van egy sztori, a Three Tales Of Chemical Romance. Welsh Mikey kedvenc írója. Hát innen a név. Gyengébbek kedvéért: ő írta a Trainspottingot is.

Kik adták az ihletet?

G: A Black Flag. Na meg az Iron Maiden is.

R: Ott van még a Green Day, akik óriásiak, a Smashing Pumpkins vagy a The Smiths.

A Black Flagre még visszatérünk. Bár letaroltátok a 2007-es MTV Music Awards-ot, platina lemezesek vagytok és utolsó albumotokkal már két héttel a megjelenés után a brit toplista első helyén feszítettetek, mégis sokat szívóznak veletek az emo-pop-punk stílusvegyülés miatt…

G: Az emo-dolog az öreg kontinensen még vegyes érzelmeket kelt. Itt teljesen elfogadott stílusjegy. Sajnos az emberek nagy része nálatok buziságnak fogja fel, és a fejekben mindig az él, hogy ha egy fiú érzelmeket nyilvánít ki, az vagy beteg, vagy meleg.

R: Nálam csak az veri ki a biztosítékot, amikor a hajunkat fikázzák. Most nem azért, de Bon Jovinak senki nem rótta fel, amikor úgy nézett ki hajdanán, mint aki a 220-ba nyúlt. Amúgy nem bántom, mert nagy arc.

Értek titeket atrocitások is a külsőségek miatt?

R: Jaja, előfordult, h Gerardot megmogyorózta egy langyi! (röhög)

G: Leszögezném, hogy ez egyetlen egyszer fordult elő, színpadra menet. Annyira megrökönyödtem, hogy nem is emlékszem, hogy jutottam fel a mikrofonig.

R: Azért mert olyan a feje, mint a Di Caprionak!

Mi volt a turné legemlékezetesebb momentuma?

R: A varjasat meséld el!

G: Na, hát az nagyon komoly volt! San Franciscóban voltunk, és indultunk reggel tovább a turnéra. Ahogy kiléptem a hotelből, egy hatalmas fekete varjú támadott meg. A fejemnek jött és a hajamba akadt a lába, teljesen megtépett! A többiek szakadtak a röhögéstől, vagy ledermedten álltak, amíg én a varjúval küzdöttem. A dolog pikantériája az, hogy másnap a Slipknot turnézott ott, és a blogjukon olvastuk, hogy betámadta őket egy nagy fekete madár! (röhögnek)

Milyen érzés hallani a dalaitokat a rádióban?

G: Anyukám hihetetlenül tud lelkesedni. A legnagyobb családi ebédtől is felpattan, és feltekeri a hangerőt. Amúgy persze, hogy jó érzés! De amikor nagyon kezdő stádiumban zenélgettünk, és az iskolarádióban szólalt meg a számunk, az sokkal nagyobb élmény volt. Tudom, hogy az első alkalomnál, pont az iskolai budin ültem, mikor leadták. Fülig érő szájjal jöttem ki.

Igazán hatalmasat az utolsó albumotokkal robbantatok, a The Black Parade-del, ami számtalan díjat söpört be. Áruljátok el, miért készít ennyi fiatal, életrevaló srác egy albumot a halálról?

G: Sokan úgy gondolhatják, ez megint valami emós hibbantság. És azért, mert albumot készítettünk a halálról, ránk lehet vetíteni, hogy pengével karcolgatjuk az ütőereinket, és élő állatokat darálunk le gyertyafény mellett. Ez hülyeség! A halál egy más megközelítésből köszönt vissza az albumról. Az egész egy rákbeteg srác küzdelmét mutatja be. Arról van szó, hogy az elmúlás egyben egyfajta megvilágosodás is. Az élete lezárulásával a fiú élete legszebb emlékei pörögnek le a szeme előtt. Az egyik legszebb első élménye életében az volt, amikor az apja elvitte egy parádéra a városba. Ez ihlette a címet.

A lemez kicsit eltér a ti műfajotoktól. Olyan Queenes - Pink Floydos – kórusos – zongorás. Hogy tudtatok azonosulni ezzel?

G: Nagyon lelkesek és nagyon letörtek is voltunk felváltva. Valahogy a közepénél járhattunk, amikor egyik éjjel kettőkor még a stúdióban ültünk, és azon agyaltunk: lehet, hogy ez az album totálisan megváltoztatja majd a zenekart. És vagy bevállaljuk ezt, vagy most azonnal menjünk haza és hagyjuk az egészet. Senki nem moccant. Jól döntöttünk.

Maga Liza Minelli is vendégszerepel az albumon. Hogy jutottatok arra az ötletre, hogy egy legendát is bevonjatok?

G: Ez Rob Cavallo, félelmetes producerünk műve. Van az albumon egy dal Mama címmel. Minden vágyunk az volt, hogy egy karakteres női vokált  találjunk hozzá. Egy olyan nőét, aki sokat tapasztalt, sokat látott, aki átélt igazi fájdalmakat és örömöket. Valamelyikünk elszólta magát, hogy „Úrsiten, bárcsak találnánk egy olyan nőt az albumhoz, mint Liza Minelli!” Erre Rob megkérdezte: ’Olyan karakter akartok, mint Liza vagy magát Liza Minellit akarjátok?” Csak legyintettünk, hiszen tudtuk, hogy egy akkora legenda sosem énekelne a mi zenénkre. Rob tette a dolgát, és egy hét múlva Liza Minelli felénekelte a dalt az albumra. Őrület!

Ezek szerint meg vagytok elégedve a produceretekkel.

R: Pont egy éve indult a világturnénk a Black Parade-del. A Rise Against, a Thursday és a Muse is vendégszerepelt. Rob szervezte az egészet, na jó, kicsit mi is belefolytunk. Olyan zenekarok ezek,  akiknek a koncertjeire anno mi vettük meg elsőként a jegyet, és fagyoskodtunk akár órákat is a kapu előtt, hogy becsörtethessünk az első sorba. Felfoghatatlan, hogy most meg ők kísértek el minket a turnénkra.

Akad olyan zenekar, akik nem ennyire ismertek, de szerintetek nagy reménységek?

G: Naná! Például az én személyes kedvencem, a bostoni Dresden Dolls. Egyszerűen hihetetlenek! Amellett a legkomolyabb live show-t nyomták, amit valaha egy punk klubban láttam. Éjjel-nappal őket hallgatom most!

Most, hogy a rajongásnál tartunk, kanyarodjunk vissza a Black Flagre! Pontosabban Keith Morrisra…

G: Volt egy fellépésünk New Yorkban, és Mikey látni vélte Keith Morrist a tömegben, aki a Black Flagben énekel, és a legnagyobb ideálunk. A koncert alatt spontán bemondtam a mikrofonba egy szám előtt, hogy úgy hallottam, hogy van itt valaki a Black Flagből, ez a szám neki megy. A show után bejött a színpad mögé. Mi épp a földön döglöttünk a kimerültségtől. Láttad volna: amint megláttuk, azonnal felpattantunk! Ő meg gratulált, aztán eltűnt! Gyűlöltem magam, mert egy értelmes szót sem tudtam kinyögni ámulatomban.

Mi volt a folytatás?

G: Az a csodával volt határos. Nem sokkal az említett koncert után L.A.-ben voltunk. Mikor lementem a barátnőmmel cigiért, a boltban egyszer csak megpillantottam a kasszánál Keith Morrist fizetni. Utána eredtem, az ajtón kívül értem utol, és taglaltam neki, hogy remélem emlékszik rám, én vagyok az énekes a MCR-zenekarból, és hogy énekelne-e az új albumunkon? Szerintem fogalma sem volt, kii vagyok. Szánalmas módon pitiztem a telefonszámáért. Végül megadta, én pedig a következő héten felhívtam. Egy pénteken eljött a stúdiónkba. Aznap reggel egy falat sem ment már le a torkomon. Dél felé érkezett, és kínai kajára vágyott. Mi pedig a fél éttermet odahozattuk. Sokáig csak ettünk, Keith mesélt, aztán nekiálltunk a felvételnek.

Mit jelent számotokra a Vans Warped Tour-on való fellépés?

R: A Warped Tour különleges nekünk! Tudod, nem is olyan régen még újságot hordtam, hogy legyen elég pénzem sörre, mikor a haverokkal kimentünk őrjöngeni a Warpedra. Ma meg már én szórakoztatom a közönséget, és óriási, amikor a többi fellépő zenekar ott csápol neked az első sorban, akkor is, ha a leghülyébb időpontban lépsz fel.

Mondanátok valamit a magyar olvasóknak?

G: Két dolgot mondanék. Az első, hogy akadjatok le erről az ostoba emo-szidásról, amikor ti is bólogattok ugyanarra a zenére a volán mögött. Teljesen mindegy, milyen vastag szemfestékkel zenél valaki, ha a végeredményt élvezni tudjátok, nem? Másodszor pedig: merjetek belevágni olyasmibe is, amiről úgy hiszitek, lehetetlen. Mi vagyunk az élő példa rá, hogy működhet a dolog!

R: És szeressétek a pókembert meg a csokitortát, mert ők hamisítatlanul jó dolgok a mai világban! Találkozunk! Peace!