The wake
2008.03.20. 13:37
„Azt hittem, elmentél!” mondta egy férfi hang, és ahogy megfordultam, Gerardot láttam, amint az előszobafalhoz dőlve állt. Csakhogy ő nem volt ott igazából…a halott emberek ugyanis nem jönnek vissza az életbe…mégis annyira akarod őket. A képzeletemet teljesen kitöltötte, ott még élt. Éreztem a karjait a derekam körül, ahogy mögém lépett, és az állát a vállamon. Hozzásimultam a teste görbéjéhez. Meleg volt…nem olyan, mint amikor utoljára láttam, amikor olyan közel voltam hozzá, mikor bámult azokkal a nagy szemeivel. Ezt a pillantást nem láttam…elrejtette az élet elől.
„Szükségem van valamire, hogy lenyugodjak!” mondtam, ő pedig a fülembe kuncogott.
„Most nem vagyok itt, érted?” kérdezte, én pedig szótlanul bólintottam. Levettem egy cigit az előszoba korlátjáról és megérintettem a kezet, ami a hasamon pihent.
„Itt vagy, annak ellenére, hogy nem vagy itt? Te képes meg megnyugtatni!” Megszorítottam a kezét…a meleg, meleg kezét, aminek már annyira hiányzott az érintése, a simogatása a bőrömön, mikor éjjel árnyak borítják el a világot, és minden virrad.
„Valójában nem vagyok itt, Joni-baby. Tudod, ugye?”
„Tudom, Gee-drága…gyűlölöm ezt.” A szorítása erősebb lett, és kinéztünk a napos kertre…néhány sor begónia szegélyezte a pázsitot, amely szigorúan szabályos vonalakban volt nyírva.
„A szüleid gondoskodtak mindenről, ugye?” mondta egy kis erőltetett szórakozottsággal a fülembe és bólintottam. „Annyira tudtam….miért ilyen az összes ember? Utáltam a felhajtást.”
„Tudom, hogy utálod.” Suttogtam, elfelejtkezve jelen időt használtam egy olyan ember leírására, aki sajnos csak a múltamban létezik már.
„Jól leszel majd, édesem. Jól leszel nélkülem…több gond, de ez egyébként sem tartozott az értékeim közé.” Ismét nevetett, én pedig sírva fakadtam. „Hagyd abba!” suttogta. Felém fordult, és belenéztem azokba a mély, mély szemeibe. Letörölte a könnyeimet, de azok nem apadtak el…csak hullottak. „Hagyd abba, Joni-baby, fejezd be, édesem!” mondta újra és újra. Nem emlékszem, hogy mikor volt az a pont amikor nem hallottam a hangját többé, mikor eltűnt a kezeinek érintése az arcomról, de mikor kinyitottam a szemeimet, a képzeletem lehanyatlott, és nem volt ott többé. Egyedül voltam egy doboz cigivel a gondosan kifestett előszoba korlátjánál, és könnyek piszkították be az arcomat.
Aztán meghallottam a dalt. Azt a dalt…azt, amelyikre az esküvőnkön táncoltunk, azt, amelyiknek sosem fog eltűnni a jelentése. Ez nem a képzeletemben szólt…ők ezt játszották le azon a bonyolult hifin, ami a szüleimé volt, de szinte soha nem használták. Miért most? Miért csinálták ezt velem? Kinyitottam a konyha ajtaját, beléptem, és a hangerő fokozódott. Csendben sétáltam végig a házon, mígnem beértem a fényes és zsúfolt nappaliba…az emberek, akiket egyáltalán nem ismertem, még mindig kezükben tartották a pezsgőspoharakat a halott férjem tiszteletére….egy ember, akikkel ők még csak nem is találkoztak.
Ez a szerelem éve, jobb mint az utóbbi. A menny tudja, hogy ez a legfőbb idő. Olyan sokáig vártam egyedül.
Néztem az anyámat, aki egy csoport nővel beszélgetett, akikről tudtam, hogy egy jótékonysági társaságban dolgoznak együtt vele. A nők, akiknek nem tetszett, hogy összeházasodom Gerarddal. Azt gondolták, hogy ő nem elég jó…mikor ő túl jó volt nekem. Messze a legjobb, hogy összekuszáljon engem.
És amikor majd úgy tartasz engem, ahogyan én téged…érezni fogod, hogy így helyes.
Teljesen megfogott azon az éjszakán, mikor először találkoztunk. Táncoltunk a Nirvanatól a ‘The Man who sold the World,’-ra és éreztem, hogy ő az igazi…a tökéletesen megfelelő.
Érezd, hogy képtelen vagy elmenni.
„Joni és Gerard erre táncoltak az esküvőjükön.” szállt felém az anyám hangja. Harcolva a bánattal és a harag hullámaival éreztem, hogy áramlik felém. Soha nem beszélt az esküvőnkről, mikor még ő is élt. „Mennyi szép pillanat.” Soha nem mondta ezt, amikor még ő is itt volt, hogy hallhassa. Az egész csak színjáték volt…úgy tett ezek előtt az emberek előtt, mintha törődne az ő szegény, szegény megözvegyült lányával.
Ha szeretsz, biztosan tudni fogod.
Az anyám látta, hogy ott állok néhány lépésnyire tőlük. Sírtam, de ezek a harag könnyei voltak…a gyűlölet könnyei, nem a bánaté. „Joni…épp az imént meséltem….” De aztán látta az arcomat, a könnyeimet, a vörös sávokat, ahol szinte forrt a vér a bőröm alatt. „Joni szívem, jól vagy?”
Az ok, ami most mindent sokkal édesebbé tesz, édes hazugságok. Mielőtt széttárom a karjaimat és zuhanok, elvesztve az irányítást, a lelkemben minden álom.
„Miért hallgatjátok ezt a dalt, anya?” kérdeztem, minden egyes szót alaposan megszűrve a fogaim között.
„Csak megmutattam a lányoknak az esküvői képeket.” Mutatott a képre, amin én és Gerard álltunk a hotel előtt az esküvőnk napján…nevettünk. „Aztán eszembe jutott ez a szép dal, és azt akartam, hogy Sophie is hallja, mert a lánya a jövő hónapban férjhez megy.” Dadogott…. nem gondoltam, hogy jelenetet csinálok a kedves barátai előtt, ha nyugodtan elmagyarázza az okokat. De nem voltam nyugodt….nem volt itt Gerard. Nem volt a kezemben cigi, így képtelen voltam lenyugodni. Ebben a helyzetben mind a két dolog hiányzott, ami képes lett volna megnyugtatni.
Mikor megcsókolsz azon az éjjelen az utcán…elsöpörsz a lábaim mellett, énekelve, hogy a világ nem olyan édes.
Dühösen nevettem, nem szépen, és ő tudta ezt. Összekeveredett a forró könnyeimmel, amit a fejem rázásával próbáltam lerázni magamról. „Ez nem fair….ne tedd ezt velem. Hogy mered ezt csinálni velem?” A hangom halk volt, de végigszárnyalta a szobát, ami csendes volt, kivéve a zenét, a zenét, ami összetörte a szívemet.
„Ezt meg hogy érted,Joni?” kérdezte az anyám csilingelő nevetéssel, amivel megőrjített. Odaléptem a hifihez, félretolva néhány nőt, akik siránkoztak, ahogy durván ellöktem őket.
Az aggodalmuk, mikor a szívünk megszakad, mikor sebek borítják, nem tudod, hogy az élet megy tovább?
Megnyomtam a stop gombot, a zene pedig kiszívódott a szobából…nem hagyott maga után semmit, csak a csöndet. Annyira zokogtam, és a sírásom mellé csatlakoztak a sóhajok, amelyek elhagyták a számat, ahogy küzdöttem ellenük. „Hogy mered ezt a dalt hallgatni, és olyanoknak beszélni az esküvőmről akiket ráadásul még nem is ismerek, mikor csak most temettem el a férjemet? Van fogalmad arról, hogy ez milyen érzés? Vagy egyáltalán nem érdekel?!”
„Joni drágám ne légy buta. Gerard nem akarná, hogy szomorú légy.” Felemelte a kezét, hogy félresöpörje a szememből a hajamat, de én erőszakosan félrelöktem.
„Ne beszélj a férjemről…nem ismerted őt, úgyhogy ne is próbálj úgy tenni, mintha ismerted volna…tudod most ezt mondaná: „Szép munka Joni-baby. Kiálltál magadért.” Ezt mondaná anya…és tudod, hogy honnan tudom? Mert ő az enyém…és szeretem őt. És soha többé nem látom viszont…és ha majd érdekel egy kicsit ez az egész, hívj fel, és akkor talán beszélhetünk arról, hogy ki a hülye.” Folytattam a sírást, majd kisétáltam az arcok előtt a kocsimhoz, és sebességbe tettem, amitől Gerard az ülések oldalába kapaszkodna csak úgy poénból. A sebességet úgy hívta, hogy ’ Joni őrült fejvesztett vezetése’. Szerette, mikor gyorsan hajtottam, mert szerinte szexi voltam, mikor valami felbosszantott. Nevettem és sírtam egészen hazáig, a fejemben újra és újra lejátszva azt a dalt. Tíz mérföldre voltam, mikor elkaptam a forgalmat, így bekapcsoltam a rádiót, hátha hallok valami hírt a dugóról.
„Szórakozzatok kicsit, míg azt várjátok, hogy az utak kitisztuljanak! Itt a ’Ez a szerelem éve!’ David Gray-től!” mondta a DJ nem tudta, hogy milyen hatással lesz ez az egyik hallgatóra az országúton.
„Pont ezt tette fel…feltette, hogy elmondja nekem, hogy ő itt van, és minden oké.” mondtam magamnak hangosan az üres autóban. Jó volt hallani, mikor egyedül voltam…a haragom és bánatom eltűnt néhány percre, míg visszaemlékeztem arra, hogy milyen volt viselni a fehér ruhát, és hogy azt mondta nekem, hogy a mi szerelmünk sokkal tovább fog tartani, mint egy év. Eltemettem magamban jó mélyre a fekete dzsekibe, és figyeltem, ahogy feltorlódik körülöttem a forgalom. Öt órával később értem haza, a fejemben még mindig a dallal.
|