Erre a váratlan meglepetésre igazán nem számítottam. Főleg egy ilyen esős napon. Ott feküdt egy sötét sarokban. Nem tudom, hogy került erre a környékre. Itt szinte senki nem ismerte. A sérülései komolynak tűntek. Bizonyára kirabolhatták. Az eső teljesen átáztatta a ruháját. Tudtam, mit kell tennem. Tárcsáztam a mentőket. Beszállítottuk a kórházba. Ott azonnal a szüleimet kerestem. Mindketten orvosok, ők majd tudják, mi a teendő. Megvizsgálták, és ellátták a sebeit. Mikor kijöttek, kérdőn néztem rájuk. „Amnézia” - jelentették. Mélyet sóhajtottam. „Várnunk kell, hogy magától emlékezzen.” Meggyőztem őket, hogy addig nálunk maradhasson. Figyelni akartam, ahogy megtörténik. Bíztam benne, hogy megtörténik. Ő volt Gerard.

Egy hét után elhagyhatta a kórházat. A sebei szépen gyógyultak. Az emlékei viszont várattak magukra. Hazavittük és körbevezettük. Szavainkra csak némán bólogatott. Zavartnak tűnt. Érezte a hatalmas űrt.

Nyár volt, az időm végtelen. Folyton a sarkában voltam. Őt nem zavarta. Figyelni akartam minden mozdulatát. Nem erőltettem semmit. Ki akartam várni, hogy ő maga jöjjön rá mindenre. A reggeleket kávéval indította. Keveset beszélt, annál többet gondolkodott. Nap közben gyakran gubbasztott a neki kijelölt szobában. Rajzolgatott. Én mellette ültem és figyeltem. El-elmosolyodtam egy-egy ismerős ábra láttán. Ez feltűnt neki. Megkérdezte, ismertem-e. Nemet mondtam. Nem akartam sehogy befolyásolni.

Gyakran nézte a zenecsatornákat. Én akcióra készen gubbasztottam mellette. Nem akartam, hogy bármit is lásson. Tudtam, hogy nem így kell ráébrednie. Gyakran ült a tükör előtt is. Képmása tekintetét fürkészte. Tudtam, mit keres. A választ a kérdésre. De azt is tudtam, hogy ott nem fogja megtalálni.

Gyakran mentünk levegőzni. Tudtam, hogy jót tesz neki. A hiányérzetét azonban ez sem tompíthatta. Éreztem, ha hamarosan nem kezdődik el, közbe kell avatkoznom. Nekem kell elindítanom. Különben elemészti magát. Erre azonban nem volt szükség.

Egyszer ismét a tv-t bámultuk. A híreket. Egy terrorcselekményről számoltak be. Éreztem, hogy elindított benne valamit. Néztem az arcát, a szemében tükröződő súlyos képeket. Láttam a szemében a fájdalmat, a tenni akarást. A célját ismét megtalálta. Az eszközre még várni kellett.

Az eset után napokig a szobájában tartózkodott. Keveset evett. Gondolkodott. Érezte, hogy fontos dolga van. Zavarta, hogy nem jön rá, mi az. Ilyenkor gyakran hagytam magára, de egy idő után nem bírtam. Tudnom kellett, mi történik. Hát rányitottam. Rám emelte a tekintetét. A kezében papírt és tollat szorongatott. Mellé léptem, és az írásra néztem. Széles mosoly terült szét az arcomon. Ismerős szavak, ismerős sorok. Dalszövegek. Nem értette az örömöm okát. Nem is akartam, hogy értse. Éreztem, hogy jó úton jár. Azután még többször voltam mellette. Semmit nem akartam elszalasztani. Figyeltem minden tollvonását, a reakcióit. A közérzete sokat javult. Már gyakrabban mosolygott.

Napok teltek el, az írások gyarapodtak. De tudta, hogy valami elengedhetetlen nincs még meg. Láttam rajta, hogy érzi. Aztán megtörtént. Dúdolni kezdett. Minden dallam ismerős volt. Határtalan öröm lett úrrá rajtam. És rajta is. A szövegek életre keltek a hangja nyomán. Megtett egy újabb lépést. Már csak egy lépés van hátra, de az lesz a legnehezebb.

Most már minden nap dúdolgatott. Az feldobta. Szerettem hallgatni. Sokáig ment ez így. Túl sokáig. Az idő múlásával egyre kedvetlenebbé vált. Szerette csinálni, de érezte, hogy ez nem elég. Valami fontos még hiányzik. Ez a tudat lehangolta. Nem akartam, hogy visszaessen. De még vártam és reménykedtem. Egyszer közölte, úgy érzi, egyedül van. A hangja feloldódik a sötétségben. Nyomatékosan néztem rá. Kis idő kellett csupán, hogy megértse. Hát persze. Egyedül is volt. Közölte, hogy bandát akar. A széles mosolyomból megállapította, hogy ez a helyes lépés. De még most, a cél előtt sem akartam siettetni.

Sokat foglalkozott az 5-ös számmal. Mikor rákérdeztem, azt mondta, ezt teljesnek érzi. A mosolyomat ismét észrevette, de már nem érdeklődött. Tudta, hogy hallgatni fogok.

Több embert felkértem, szívesen segítettek. Egy dobos, három gitáros. Nagyon jók voltak. Persze tudtam, hogy nem elég jók. De kíváncsi voltam. Tudni akartam, hogy reagál.

Játszottak. Ő énekelt. Kezdetben lelkes volt. Ez aggasztott is kissé. De nem csalódtam benne. A kezdeti öröm után ismét viharfelhők gyűltek a feje fölé. Tudta, hogy ez így nem jó. Hiányzik a zene lelke. A többiek jól játszottak, de nem úgy, ahogy ő szerette volna. Mikor ezt elmondta, megértően bólintottam. Hazaküldtem őket. Úgy gondoltam, itt az idő.

Beszéltem a szüleimmel. Bejelentették a rendőrségen, hogy nálunk tartózkodik. Vártam, s már előre örültem. Tanúja lehetek a beteljesülésnek. Napokon belül felbukkantak. Ők, a tökéletes zenekar. Mikey, Frank, Ray és Bob. Elmondtam nekik mindent. Megértették. Az arcuk aggodalmat tükrözött. De én tudtam, hogy alaptalan. Bevezettem őket a házba. Előtte megkértem őket, hogy ne mondjanak és ne tegyenek semmit. Belementek, bár nehezükre esett. Főleg Mikey-nak. Mikor meglátták őt, csak csendben álltak. Ő figyelte őket. Különösen a testvérét. De láttam rajta, hogy még nem tudja. Azt ajánlottam, játsszanak valamit. Egyetértettek.

Elkezdték. Könnyek szöktek a szemembe, miközben hallgattam. Tökéletes volt. Ránéztem. Igen, ő is érezte. Csak énekelt megállíthatatlanul. Minden érzését szabadjára engedte. Aztán abbahagyta. A könnyek az ő arcán is végigfolytak. Tudtam, hogy már emlékszik. Mindenre. Megfordult, és a többiek nyakába ugrott. Körülvették, és megölelték. Én csak mosolyogtam. Hiszen tudtam, hogy ez lesz. Ismét végigjárta az utat. Most sem tért le. Nem hibázott. Újra elérte a célját, visszanyerte élete elfeledett értelmét.