(...)

Végül Frank összeszedte magát, feltápászkodott, majd az ablakhoz sétált. Dühösen és szégyenkezve bámult ki rajta. Ezek után úgy érezte magát, mintha ő lenne a legutolsó ember a világon, sőt nem is ember, állat. Állat, akit az ösztönei uralnak, aki nem képes megőrizni a józan eszét. Kezét ökölbe szorította, száját szorosan összezárta, hogy visszafojtsa feltörő indulatait. Legszívesebben megkereste volna a Bábjátékost, hogy véget vessen őrült játszmájának, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Akkor már rég megtette volna. Lassan Gerard-ra nézett, aki összetörten és magába fordulva feküdt még mindig az ágyon. A látvány ismét annyira lesújtotta, hogy újra zokogni kezdett.

- Ez nem lehet Gerard…én…miért? Miért?!?MIÉRT?!?!?- üvöltötte térdre borulva. – Már egy hete tart ez a kibaszott játék! Én ebbe beleőrülök! Gerard!! Mondj már valamit, kérlek!!

De Gerard nem szólalt meg. Csak nézte a földön térdelő férfit, aki a legjobb barátja volt. Volt. „Nesze nektek kibaszott Frerard! Remélem élveztétek!” gondolt gúnyosan a számtalan videóra és történetre, ami a rajongók agyából pattant ki. És most mindez valóság lett! Kegyetlen valóság! De a legrosszabb az volt, hogy mindezt rájuk kényszerítette valaki! Valaki, akinek öröm volt minden egyes pillanat, amikor ők szenvedtek! Micsoda gyönyörrel teli percek lehettek ezek most számára! Két férfi, a végső kétségbeesés szélén, szánalmasan zokogva és meggyalázva. Minden remény nélkül. Pedig ők voltak az utolsók. Mikey, Ray és Bob már elbuktak. Ketten kórházba kerültek, Ray pedig valahol a ház pincéjében raboskodott. Ki tudja kiszabadul-e még valaha. Gerard-on és Frank-en múlott a dolog. Ha ők képesek a végsőkig kitartani, talán kijuthatnak innen. De kérdés, hogy van-e elég erejük még. Gerard lassan felállt az ágyról, magára tekerte a korábban elejtett törölközőjét, és Frank-hez lépett. Nem tudta, hogy képes-e hozzáérni még egyszer, de minden erejét összeszedve lehajolt, és átölelte a férfit.

-Frank! Gyerünk, fejezd be! Ne hagyd el magad! Erősnek kell lenned!- mondta, bár szeméből közben ömlöttek a könnyek.

-Gerard! Nem tudok…nem bírok erős lenni….feladom…- suttogta erőtlenül Frank.

-NEM! Nem adhatod fel Frank! Ezt felejtsd el! Ki fogunk jutni! Gondolj a többiekre! Hallod?!? FRANK!! Gondolj Jamia-ra!!

Frank ahogy meghallotta menyasszonya nevét, rápillantott eljegyzési gyűrűjére, és egy pillanatra minden kínt elfelejtett. Mosolyogva, szinte az őrület határán idézte fel magában Jamia arcát, és azt is, hogy talán soha többé nem látja viszont. Erre a gondolatra még nagyobb gyűlölet gyúlt a szívében a Bábjátékos iránt. Nem! Nem fogja hagyni, hogy elvegyék őt tőle! Ez új erőt adott neki, érezte, hogy Jamiáért képes kiállni a további szenvedéseket. De aztán egy újabb, egy sokkal fájdítóbb gondolat jutott az eszébe. Ha Jamia megtudja, hogy mik történtek ebben az átkozott házban, talán örökre meggyűlöli, sőt undorodni fog tőle. És a legrosszabb az, hogy teljes joggal. Frank saját magától is undorodott, csodálkozott, hogy Gerard ezek után még hozzá bír érni. Úgy érezte, hogy a lelkét fojtogató fájdalom megöli őt.

-Jamia….- suttogta.

-Frank!Hallasz? Nézz rám!- fordította maga felé a férfi arcát Gee.

-Gerard…sosem bocsájtja meg ezt nekem…- formálta a szavakat, szinte hang nélkül. Tekintete üveges volt, az arcát borító könnycseppek árulkodtak csak valódi érzelmeiről.

- Jamia szeret téged, Frank! Ezt te is tudod! Légy már erős, ember!- ragadta meg Frank vállait Gerard, és nézett keményen a szemébe. Alig bírta már tartani magát, de muszáj volt, hiszen ő volt az utolsó, aki még nem esett a Bábjátékos csapdájába. Nem hagyhatta, hogy Frank összeomoljon, hiszen akkor számára is itt lett volna a vég. Akármit is tett vele, tudta, hogy az nem Frank volt, csak a teste, amivel a Bábjátékos kénye-kedve szerint játszadozott.

- Nem hagyhatjuk, hogy ő nyerjen, Frank!!! Gyerünk már!!! Ne csináld ezt! Tedd meg Jamia-ért!!! Mikey-ért, Ray-ért, Bob-ért!!! A családjainkért! A barátainkért! Frank,könyörgöm!!!- üvöltötte Gerard magából kikelve. De Frank csak bámult maga elé, és egy szót sem szólt. Ezer gondolat és érzés kavargott benne. Csodálta Gerard-ot, hogy ilyen helyzetben is képed józanul gondolkodni, ő meg… fáradt volt már, nagyon fáradt. Felőrlődött, nem bírta tovább. Csak meghalni. Ez az egy gondolat mindegyiknél hangosabban és kíméletlenebbül visszhangzott az agyában. Legalább minden véget ér. Jobb lesz így mindenkinek. Gerard, mintha csak olvasott volna Frank gondolataiban, döbbenten pillantott arra az emberre, akit mindig is csodált harcosságáért és kitartásáért. Egy pillanatra elborította agyát a pánik, és levegőt kapkodva meredt Frank fájdalomtól eltorzult arcára.

- Ez nem….ez nem lehet igaz….nem szabad hagyni…gyerünk…ez nem történhet meg!- suttogta, szinte önmagának. Ebben a pillanatban lépések zaja hallatszott a folyosóról. Kétségbeesve hegyezte fülét, és a legrosszabbtól tartva pillantott az ajtóra. Egyelőre nem nyílt ki, így rögtön Frank-hez fordult, hogy figyelmeztesse, és valami biztonságos helyre siessenek. Megragadta a kezét, és már indult volna is, de Frank nem mozdult. Gerard növekvő indulatokkal és félelemmel rántotta meg ismét a férfi kezét, de semmi változás.

- Frank! Ne csináld ezt velem! Gyere, sietnünk kell….közeledik!

- Ne! Gerard! Hagyj itt! Legalább hamarabb vége lesz! –lehelte a szavakat Frank, közben pedig a kezét igyekezett kiszabadítani Gerard szorításából. De Gerard nem engedte el, sőt minden eddiginél erősebben szorította, hogy így próbálta maga után vonszolni Frank-et. A lépések zaja egyre közelebbről hallatszott, Gerard-ban pedig egyre nőtt a pánik. Nem tudta mit tegyen Frank-kel, hiszen a férfi teljesen erőtlenül és mozdulatlanul ült a földön. A rettegés összeszorította a szívét, ahogy tudatosult benne, hogy nincs menekvés. Nyílt a háta mögött az ajtó, és feltárult a pokol….