III. rész

A gyász

Az összeomló felhőkarcoló képei az egész világot bejárták. Millióan nézték azokat a szörnyű képsorokat és csóválták fejüket érthetetlenül. Hetekig mindennapos téma volt a televízióban, és az újságok is első oldalon hozták a terrortámadásról szóló cikkeiket. De az élet így sem állt meg, és Jersey ugyanúgy kezdte ezt a hetet is, akárcsak a támadás előtt bármikor. Bár a hangulat feszült volt és az emberek bizalmatlanul tekintettek egymásra, mindenki gyanús volt a másik szemében. Az időjárás némileg enyhült, de még mindig csípős hideg volt.

A Way család nagy tragédiánként élte meg Mikey elvesztését, és Gerard, hogy szüleit minél jobban támogassa egy kis időre hazaköltözött. De Gerard lelke az otthon szeretete mellett sem tudott megnyugodni, önkéntesen szobája rabjává vált és a csend uralta mindenapjait. A csend, ami csak kívülről látszódott annak, mert Gerard feje az emlékektől volt hangos. Gyötörték az emlékképek, folyton Mikeyt látta maga előtt.

…

- Azt hiszem srácok, ki kéne mozdítanunk otthonról Gerardot! – törte meg a fájó csendet Frank a próbateremben. Mert bár már rég nem próbáltak és a körülményekre tekintettel az összes hátralévő koncertet is lemondták, ők mégis az eset óta mindennap ott találkoztak. Az idő nagy részében csak némán, csendben, lehajtott fejjel gubbasztottak órákon át.

- Igazad van Frank! De ez nem lesz egyszerű. - csóválta gondterhelten a fejét Ray. - Tegnap például már a telefonját sem vette fel. – nézett szomorúan a többiekre.

Jól tudták mindannyian miről beszél Ray, ők is érezték, hogy Gerard lassan elszigetelődik a külvilágtól és, ami a legrosszabb tőlük is.

- Azt hiszi, nekünk nem fáj? – pattant fel mérgesen Bob a kanapéról. – Azt hiszi, hogy mi nem szenvedünk Mikey halála miatt? – nyögte keservesen és zavartan.

- Ne hibáztasd Bob. – állt mellé Frank és Bob vállára tette kezét. – Gondolj bele, amit te most érzel fájdalmat, annak százszorosát érzi Gerard.

- Tudom Frank, tudom…, nem is akartam ezt mondani, csak valahogy ez most olyan nehéz. Itt ülünk mindennap és csak hallgatunk. Nem tudom, hogy mit mondjak, hogy mit kellene tennem, olyan tehetetlennek érzem magam… Nem bírok Gerard szemébe nézni, érted? A legjobb barátom szemébe nem bírok belenézni. – mondta keservesen és lábával az erősítőt rugdosta.

Frank szorosan átölelte Bobot, melyhez Ray is csatlakozott, kellett ez az ölelés mindannyijuknak és még jobban az a meleg szeretet, és erő, ami áradt belőle.

Megegyeztek, hogy délután Frank átmegy Gerardhoz és ráveszi, hogy mozduljanak ki egy kicsit. És mivel tudták, hogy nyilvános helyre menni most nem túl okos ötlet, ezért majd Rayhez mennek, és ott elsörözgetnek.

…

Gerard az ágyában feküdt, szemét a plafonra szegezte, meredten bámulta a mennyezetet, teste szinte teljesen megfeszült. A kicsi szobára vastag, nehéz lepelként ereszkedett a gyász fájdalma. Gerard kicsit mocorgott aztán az oldalára fordult, az asztalra pillantott, melyen magányosan, gazdáját már mindhiába váró eltört szemüvegkeret csillogott, aztán a falon logó fényképeket nézte. Látta magát az egyik képen, úgy hétéves lehetett rajta. Egyik kezében egy csokit szorongatott és a szája is tiszta maszatos volt, mellette egy aprócska fiú állt, aki őszinte, nagy, kerek szemekkel nézte bátyját. Gerard szívébe újra az elvesztés fájdalma hasított. Felállt, és a kép elé lépett, óvatosan leemelte és szívéhez szorította. Visszaült az ágyra és csak nézte. Gondolatban a múltban járt, emlékezetében egy-egy szép pillanat után kutakodott, amit Mikeyval töltött el. Szája mosolyra húzódott, miközben szeme könnyel telt meg, ami aztán a képkeret üvegjére cseppent. Aztán két erőtlen, aprócska koppanást hallott az ajtó felől, majd Franket pillantotta meg, aki kissé zavartan üdvözölte barátját. Érezte, hogy most rosszkor jött. Gerard letörölte az üveglapra cseppent könnyet és egy bólintással üdvözölte Franket.

- Hogy vagy? – kérdezte Frank, miközben az ágyra ült Gerard mellé.

- Nem a legjobban… - mondta Gerard remegő hangon és visszatette a falra a képet.

- Arra gondoltam, - kezdett bele Frank kicsit félve – vagyis arra gondoltunk mi, a srácokkal, hogy átmehetnénk Rayhez és ott beszélgethetnénk meg sörözgethetnénk egy kicsit.

- Rendben. – egyezett bele azonnal Gerard. Frank meglepődve nézett Gerardra, nem gondolta, hogy ilyen könnyű lesz, útközben már vagy százszor eljátszotta magában a jelenetet, hogy hogy fogja majd meggyőzni Geet, de erre most nem volt szükség.

- Akkor jó, örülök, hogy eljössz. – simogatta meg Frank Gee hátát. – De előtte még szeretném ezt odaadni. – mondta, és zsebéből egy zizegő gyógyszeres levelet húzott elő és Gerard kezébe nyomta.

- Mégis mi ez? – nézett kérdően Frankre. Persze nem kellett volna a színjáték, jól tudta Gerard, hogy mi az, nagyon is jól tudta. Régebben nem kezdődött és nem fejeződött be úgy napja, hogy egy pohár alkohol kíséretében be nem vett volna ebből a gyógyszerből pár szemet. Most újra kezébe fogta, ujjai közt forgatta és próbálta nem felidézni magában, hogy mekkora egy barom volt, hogy hagyta, hogy ezek a szarságok irányítsák életét.

- Ez nyugtató! Vegyél be egyet, jobb lesz! Kicsit megnyugszol tőle és egy pillanatra elfelejtheted azt, ami történt. – magyarázta Frank.

- Dehogy felejtem el Mikeyt! Megörültél? Mégis micsoda barát vagy te? – dühödött fel Gerard és a sarokba hajította a gyógyszert.

- Nem, félreértesz Gee! Nem azt mondtam, hogy felejtsd el Mikeyt, csak azt, hogy…

- Jól van persze…, tudom én, ne haragudj. Inkább induljunk Rayhez.

…

A négy barát a konyhán üldögélt egy nagy asztalnál, csip-csup dolgokról beszélgettek és próbáltak minden olyan témát kerülni, amiben szóba jöhetett volna Mikey. Beszélgetésüket azonban még is nagyrészt a síri csend uralta, és ilyenkor egymás szemébe nézve pontosan tudták, hogy mindenki Mikeyre gondol.

- Ki kér még chipset? – kapta fel a megüresedett tálat Frank és bár nem ő volt a házigazda, mégis otthonosan forgolódott Ray konyhájában.

- Én kérek. – mondta Bob.

Frank a tállal a pult felé vette az irányt, ami Gee háta mögött volt. Kibontotta a chipses zacskót és jó púposan megrakta a tálat. Aztán, amikor felemelte néhány szem chips a földre hullott, amit Frank még röptében próbált elkapni, de nem sikerült, és egyensúlyát vesztve nagy csörömpöléssel a földre zuhant.

- Jajj, Mik… - mondta félig Gee és rögtön tudatosult benne, ha megfordul nem Mikey lesz mögötte. – Ez a legrosszabb… - nézett a többiekre. - … hogy még mindig elhiszem, hogy akármikor besétálhat az ajtón.

- Ez természetes Gee, ez így szokott lenni, azokkal, akik elvesztenek valakit, aki nagyon közel állt hozzájuk. – magyarázta Ray, bár elég kényelmetlen volt számára ezt mondani.

- Nem Ray, ez egyáltalán nem természetes. Nem természetes, hogy Mikey meghalt… , hogy ilyen szemét emberek miatt halt meg! – csapott dühösen az asztalra Gee. A többiek nem tudtak erre mit mondani, csak fejüket csóválták. Gerard felállt az asztaltól és a konyha ablakához lépett. Szemét kicsit összehunyorította, mert bántotta a fény, szokatlan volt számára, hisz már jó ideje nem hagyta el sötét szobáját. Arcából elsöpörte szemébe lógó haját és sápadt arcát a többiek felé fordította. Nagy levegőt vett és folytatta. - Be kell, hogy valljam, hogy volt egy hátsó szándékom, amiért eljöttem ide hozzátok. Szóval arra gondoltam, hogy csináljunk egy számot Mikey és minden olyan ember emlékére, aki emiatt a kibaszott háború, vagy nem is tudom, hogy nevezzem… - forrt az idegtől Gerard és egy pillanatra megállt, hogy gondolatait rendszerezze, és ne dühvel beszéljen erről a nagyon fontos dologról. - szóval, akik emiatt vesztették az életüket, azoknak az emlékére, egy szám és egy hozzátartozó klip, amivel aztán mi is lezárhatjuk a My Chemical Romance történetét. - nagyot nyelt és izgatottan a többiekre nézett, hogy mit szólnak az ötletéhez.

- Igazság szerint már mi is gondoltunk erre, csak nem mertük még megemlíteni neked. – mondta Bob és vele bólogatott Ray és Frank is.

- Köszönöm srácok. – nézett barátaira Gee, és szívét melegség fogta el, nagyon büszke volt arra, hogy ilyen barátai vannak.

- De sok munka lesz vele, a szöveg, a zene… - vetette fel Frank.

- Hát, a szöveg már kész. – húzott elő Gerard a kabátjából egy kissé gyűrött, meggyötört papírlapot. – Én erre gondoltam. – mondta és a többiek felé nyújtotta a lapot.

- Ennél szebbet még sosem láttam. – eszmélt fel a sorok olvasása közt Frank.

- Arra gondoltam Ray, hogy te írhatnád a zenéjét, mert nálad jobbat keresve sem találnék.

- Persze Gee, ez megtisztelő. És a basszert ki fogja játszani? – tette fel a fájó kérdést Ray.

- Szerintem Matt elvállalná. – mondta Frank és Gerardra nézett, várva annak beleegyezését. De Gerard nem szólt, száját egyetlen hang sem hagyta el, csak szomorú, megviselt tekintetében hagyta, hogy olvassák ki a választ, ami egyértelmű volt. Ily módón Mikey nem helyettesíthető és nem is lesz az soha.

A számot végül basszus nélkül írták meg, meghagyva a helyet Mikey számára a dalban. Jól sikerült a szám és a belőle készült klip is, és az emberek szemében túlnőtt, annál a határnál, hogy ez csak egy videoklip. Egyfajta szimbólummá vált, mely mély értelmet és érzelmet hordozott magában, segített feldolgozni a tragédiát és megérteni annak, aki átélte és annak is, aki nem. És Gerardnak is sokat segített, bár a felejtés hosszú útjának az elején járt még, de tudta, ha az úton a bal oldalára néz szerető családja mosolyog vissza rá, és ha jobbra néz Ray, Bob és Frank nyújtja felé gondoskodó kezeit.

Vége