II. rész

New York:

A vasárnapi hideg idő után a hétfői időjárás sem hozott enyhülést. A kemény fagy mellé ráadásul a hűvösen fújó szél is betársult. Jersey utcái életre kaptak és a tegnapi nyugodt csendes napnak nyoma sem látszott. Átlagos hétfői nap volt az emberek munkába siettek és dolgaikat intézték, az utak forgalma is megnőtt és a csúszós úttestek miatt sok helyen fel is torlódott.

- Már délután 3 óra van és két és fél órája késnek a srácok, remélem nem esett semmi bajuk. – nézett ki aggodalmasan Mikey az ablakon.

- Nem hiszem Mikey, biztos nincs semmi baj, nyílván dugóba keveredtek. – mondta Donna miközben a megterített asztalról elkezdte leszedni a már kihűlt ételt.

- Felmegyek Gerardhoz, hátha sikerült elérnie őket telefonon. – mondta Mikey és a lépcső felé vette az irányt, ahonnan épp Gerard baktatott lefelé. – Na, mi van? – kérdezte Mikey ahogy megpillantotta Geet.

- Á, még mindig semmi, nincs térerő úgy látszik. – mutatta telefonját Gerard. – Azt hiszem sétálok egyet, nem bírok itthon ülni tétlenül. – mondta miközben kabátját a fogasról leemelte és nyakába egy jó meleg sálat kötött.

Alig, hogy Gerard kinyitotta az ajtót egy autó állt meg házuk előtt, melyből vidáman pattant ki Frank és Gee felé vette az irányt.

- Hát, te hova készülsz haver? – szólt ki az autóból Ray Geehez.

- Ne haragudj, hogy késtünk, de akkora káosz van mindenütt. – mondta Frank, ahogy Geehez ért.

- Ugyan már, dehogy haragszom, örülök, hogy ideértetek épségben. – mondta Gerard és szorosan átölelte Franket.

- Mindazonáltal azt hiszem, jobb lenne, ha már most elindulnánk New York-ba, hogy időbe oda érjünk.  – javasolta Bob, ahogy ő is az ajtóhoz ért.

- Igen, azt hiszem igazad van Bob, de előtte még gyertek be egy kicsit felmelegedni. – mondta Mikey, miközben kezét dörzsölgette a hideg ellen.

- Hé, Mikey! Újra szemüvegben? – mosolygott Bob Mikeyra.

- Igen, azt hiszem így mindenkinek jobb lesz. – nézett Mikey Gerardra és a többiekkel együtt nagy nevetésbe törtek ki.

Így tehát mindannyian bementek házba és a Donna által készített forró csokit iszogatva tartalékolták a melegséget az útra.

…

- Azt hiszem ideje indulnunk. – nézett az órájára Ray.

- Akkor menjünk. – állt fel a kanapéról Gee.

- Rendben fiúk akkor kikísérünk titeket. – mondta Donna, és Donald kezét szorongatva kísérte a fiúkat az autóig. - Nagyon, nagyon vigyázzatok magatokra. – aggodalmaskodott Donna. – És természetesen várunk titeket vissza egy ebédre. – mosolygott a többiekre.

- Rendben Mrs. Way, ki nem hagynánk semmi pénzért. – mondta Frank.

- Ray vezess nagyon óvatosan. – kérlelte Donna Rayt. – Jól van, akkor induljatok csak.

Ray gázt adott és a Way szülők aggódva nézték a távolodó autót, szívükben a féltés és aggódás vegyes érzése keveredett.

New York felé az utat szinte lépésben tették meg, útközben sokfelé kisodródott autókat láttak. A rendőrautók szikrázó fénye pedig beterített mindent.

- Szörnyű, hogy mennyire tudunk mi emberek függni a természettől. – nézett ki Mikey az autó ablakából, miközben a természet által okozott károkat nézte.

- Igen és ez így is marad, mi is rengeteget ártunk a természetnek és ilyenkor valahogy úgy érzem, hogy visszakapunk abból a sok rosszból, amit ellene vétettünk. – mondta Gerard, melyre Bob is csak bólogatni tudott.

- Azt hiszem srácok nem megyek be a belvárosig, itt leparkolok valahol a közelben, egyszerűen képtelenség ebben a forgalomban közlekedni. – mondta Ray miközben parkolóhely után kutatott szemeivel.

- Úgyis csak kétutcányira van innen a stúdió és valóban több értelme lenne most inkább elgyalogolni odáig. – helyeselt Frank.

Így hát gyalog indultak el a stúdió felé és útközben rá- rácsodálkoztak a New York színes fogatagára. A feldíszített utcák és kirakatok színes fénye bevilágította az egész várost.

- Ma valahogy a szokásosnál is nyugtalanabbnak tűnnek az emberek.  – nézett körbe aggódóan Gerard.

- Biztos a szokásos karácsony előtti őrület szállta meg őket. – nevette el magát Frank.

- Nem ez más … - állt meg egy pillanatra Gerard.

És valóban az emberek csak mentek, élték szokásosnak mondott életüket, végezték dolgukat, mit sem sejtve végzetük sorsáról, mégis odabent emberi ösztönük érezte, hogy valami nincs rendben, mint az állatok, melyek megérzik rosszat.

- Esik a hó! – kiáltott fel Mikey és kezét kinyújtva próbált elkapni egy hópelyhet.

- Az idei télen most esik először! Ez egy különleges pillanat. – mondta Bob és tekintetét az ég felé emelte.

Mikey arcára hirtelen kétségbeesett félelem ült ki, amely szinte megdermesztette teljesen. A többiek furcsán néztek rá, nem értették mi a baj.

- Mikey! – kiáltott rá Gerard, mert iszonyúan rémületbe ejtette öccse arcán ez az ismeretlen arckifejezés.

Mikey nem szólt, kezét lassan az ég felé nyújtva mutatta azt, ami oly nagy rémületbe ejtette őt. A többiek szemükkel követték kezét, mely egy felhőkarcoló irányába mutatott, amely felé vészesen közeledett egy repülőgép és egy pillanat múlva be is csapódott. Az idő most lelassult, mintha filmkockánként peregne le most minden esemény. De gondolkodni nincs idő, muszáj azonnal felfogni az eseményeket és elfogadni az ijesztő és fájó tényt, hogy Amerikát újra megtámadták. Gerard szemében tükröződtek az összeomló felhőkarcoló képei és ugyanúgy, mint 6 évvel ezelőtt most is látta az embereket, akik életükért harcolva az ablakokból ugráltak ki, és hallotta tompa puffanásukat, mellyel a földbe csapódtak. Szeme könnyel telt meg és lágyan fojt végig arcán, a többiekre nézett, kereste a pillantásukban rejlő megnyugvást, de sehol sem találta azt. A feléjük rohanó eszüket vesztett sikoltó, jajgató tömeg hangjában érezte saját fájdalmát.

- Erre most nincs idő, menekülnünk kell. – szedte össze magát Bob és fejével az utca másik irányába bólintott.

De késő volt a feleszmélés, mert a tömeg, ami feléjük tartott eddig, most elérte őket és Mikeyt elsodorta tőlük. Gerard testvére után nyújtotta kezét, amit még éppen, hogy elért, szorosan magához húzta és a tömegnek engedve futottak, keveredtek el többiektől. Gerard még néhányszor hátra pillantott és barátait nézte, akik a másik irányba rohantak, nehéz volt látni, ahogy eltávolodnak tőlük és iszonyúan aggódott értük.

 Körülbelül 300-400 métert futottak együtt a kétségbeesett tömeggel, amikor Gerard egy hirtelen mozdulattal egy kisebb, szűk utcába húzta Mikeyt. Mindketten zihálva támaszkodtak a falnak és Mikey megtörten ereszkedett lassan a földre.

- Nem Mikey, most nem hagyhatjuk el magunkat, muszáj továbbmennünk és egy biztonságos helyet keresnünk. – húzta fel Gerard Mikeyt a földről.

- De… - motyogott érthetetlenül Mikey. – Mégis mi volt ez? Hogy képesek ilyenekre emberek? – csóválta fejét aggodalmasan.

- Ennél még rosszabbra is képesek. – csukta be egy pillanatra a szemét Gerard. – De most menjünk, keressük meg a többieket. – noszogatta tovább Mikeyt.

Gerard jól ismerte New York-ot szinte majdnem minden nyáron itt lógott, így ismerte annak rejtett kis utcáit, melyen most biztonságosan közlekedhettek. Megálltak egy kirakat előtt, és a tévét bámulták, melyen a New York elleni támadás képeit mutatták élőben és megerősítették a hírt miszerint terrortámadás történt. Gerard szeme előtt újra és újra lejátszották az összeomló felhőkarcoló képsorait. Egy másik tévére terelődött pillantása, melyen pirosra festett furgonokat mutattak, oldalukon hatalmas Revenge feliratok éktelenkedtek, amiket a terroristák különböző helyeken robbantottak fel. A képsorok szörnyű látványt nyújtottak, mindenfelé holttestek, kiégett autók, elszakított családok, barátok szemükben csillogó könnyel futottak, harcoltak életükért.

- Jobb lesz, ha tovább megyünk. – szólt most Mikey Gerardra, aki fájdalmasan nézte a képsorokat.

- Igen. – mondta nagyon halkan és a sarkon befordulva újra futni kezdtek.

Csak futottak, futottak, de Mikey minden egyes lépésnél egyre nehezebben tartotta az ütemet Gerarddal , és már jó néhány méterre le is maradt tőle.

- Hé, gyere menni fog. – állt meg Gee, amikor észrevette, hogy testvére igencsak lemaradt mellőle.

- Mindjárt megyek… - zihált Mikey, iszonyúan fájt a tüdeje és minden egyes lélegzetvétel nehezére esett. – Fuss csak Gerard, mindjárt utolérlek, csak pihenek egy kicsit. – kiabált testvéréhez elhaló hangon.

- Rendben. – mondta igen halkan és bizonytalanul Gee, és tiszta erejéből futni kezdett. – De nem… , nem hagyhatom itt Mikeyt! – vívódott magában és megállt, hogy visszaforduljon.

Most már valóban messze voltak egymástól, Mikey a térdére támaszkodva próbált erőt gyűjteni, de olyan kimerült volt már, hogy moccanni sem bírt, Gerard látta testvérén a fájdalmat és tudta, hogy megbúvó betegsége gyötri.

Gerard előtt a világ újra lelassult, Mikey háta mögött a sarkon egy furgon fordult be, látta a vészjósló Revenge feliratot és meghűlt benne a vér.

- M I K E Y ! ! – kiáltott felé olyan hangosan, ahogy bírt és kezével inteni próbált neki. – M I K E Y, a hátad mögött! – ordította és futni kezdett felé.

Mikey lassan fordult hátra és észrevette a felé közeledő autót. Nem is próbált elfutni előle, talán nem gondolta, hogy most akár meg is halhat. Szemüvegéből visszatükröződtek az előtte felcsapó tüzes lángok nyelvei és a robbanás ereje szinte teljesen megsemmisítette testét. Mikey megszűnt létezni e világnak és lelke szabadon szállt az ismeretlen felé.

- Mikey! – vetődött könnyes szemmel Gerard a földre miközben Mikey eltört szemüvegének egy darabja hullott mellé. – Mikey!- szólongatta testvérét és a kis szemüvegkeret megmaradt darabját szorongatta. – Nincs miért élnem! Nincs már miért élnem!  – ismételgette magában. – Még hogy  Revenge!? Bosszú? Az én öcsém kinek ártott, hogy bosszút kellett rajta állni?

Gerard kiment a főutcára, már nem menekült, nem érdekelte, hogy mi lesz vele, fejét mélyen lehajtva, bánatába mélyedve lassan lépdelt előre.

- Ember! – kiabált rá egy ismeretlen férfi és megragadta karját. – Ember, ne sétálgass itt, veszélyes! – állította le az idegen. – Ott, arra… – mutatott görcsös ujjával. - … arra van egy menedékhely, gyere! – unszolta. – Hát nem értesz? Meghalhatsz! Elveszítesz mindent! – győzködte a férfi Gerardot.

- Nem, én már elvesztettem mindent! – húzta ki karját és könnyes arcát a férfi felé fordította.

A pasas otthagyta Gerardot, felfogta, hogy hiábavaló a győzködése, az életét menve továbbfutott.

…

- Hé, az nem Gerard? – fókuszált Frank egy kissé megtörten támolygó, koszos ruhájú emberre.

- Nem, nem hiszem, hogy az Gee lenne! – nézett a távolba Ray.

- Dehogynem! – lelkesedett fel Frank. – Bármikor felismerném, ő az! – és az utca túloldaláról integetett és kiabált a meggyötört alaknak. - Gerard!

Gerard olyannyira beletemetkezett fájdalmába, hogy nem hallotta, hogy barátai szólongatják, csak menetelt tovább, míg valakibe bele nem ütközött, fejét lassan emelte fel, száját a bocsánatkérésre nyitotta, de erre nem volt szükség. Frank állt előtte, széles vigyorral a száján szorosan ölelte át Gerardot.

- Úgy örülök, hogy nem esett semmi bajod. – mondta megkönnyebbülten Frank. – És Mikey? – nézett körbe most már újra nyugtalanul. -  Gerard! – nézett mélyen Gerard szemébe Frank.

Gerard nem szólt semmit, marokba szorított kezét lassan engedte ki, melyben Mikey szemüvegének egy darabját szorongatta. A többiek félve és nyugtalanul egymásra néztek.

– Hol van Mikey? – zokogott most már Frank, ahogy Gerard arcán végigfolyó könnyet megpillantotta.

Gerardnak nem kellett kimondani a világ legfájdalmasabb szavát, miszerint meghalt a testvére, mert szavak nélkül is mindenki tudta. S az érzés, amit megannyi szóval le tudnánk írni, mind értelmét veszítette e pillanatban, mert egyik sem ér fel akkora értékkel, hogy leírja azt a fájdalmat, amit most ők négyen éreztek.

A világ ettől a naptól kezdve újra reményt vesztett lett, ember - ember elleni küzdelme, lassan, de biztosan úgyis felemészt majd mindent. Az összes seb, ami 6 éve keletkezett, most újra felszakadt és talán már soha nem is gyógyul be.