- És most jöjjön a … - habozott egy pillanatra a műsorvezető, lenézett a kártyájára, majd folytatta  - …

My Chemical Romance. –kinyögte, majd levonult a színpadról.

És ott álltam én. Minden annyira füstös volt a cigarettától. És az a színpad..., annyira kicsi volt. És nem volt tömeg, nem is figyelt ránk senki. Nem kaptunk tapsot, hiába vártam. Aztán lenéztem, és a kezemben ott volt egy gitár. Hogy mit keresett ott? Nem tudom. Én nem tudok gitározni…

 Hallottam, hogy a hátam mögött valaki sziszegett:

- Pszt! Hé, Gerard! Na, mi az, kezd már! – hátrafordultam, és ott állt Ray. – Na… ! –sürgetett.

- De én, én nem tudok gitározni… - mondtam neki kétségbeesve.

- Mi a gond? – hallottam az újabb kérdést a bal oldalam felől, Mikey volt az. - Mi van már Gee? Kezd a Skylines and turnstiles!  - tettem egy kilencven fokos kört …, láttam a doboknál Matt-et, de …, de hol van Frank? Elkezdtem gitározni …, pocsék voltam. A dallamot sem tudtam rendesen lejátszani, és a tény, hogy énekelnem és gitároznom kellett… , kegyetlenül frusztrált.

 Lejátszottuk azt a számot, aztán le is mentünk a színpadról! Nagyon hosszúnak tűnt az út az öltözőig. Odaérve a fiúkra néztem, és már kaptam is a magamét.

- Mi volt ez öreg? –kérdi dühösen tőlem Matt.

- Hé, te engem ne vonj kérdőre …, mit keresel itt egyáltalán? Neked nincs itt keresnivalód! –vágtam a fejéhez.

- Mi van? Hát jó, figyelj! Ha bajod van, mond meg, de nem tetszik a célozgatásod!

- Meg is mondom mi a bajom! Az a bajom, hogy te már rég nem vagy a csapat tagja! Hol van Bob? – tekerem a fejem, és a szemeimmel őt keresem.

- Ki az a Bob? Hé, jól vagy? – fogta meg a vállamat Ray.

- Hát Bob, a dobosunk! –fordítottam neki hátat.

- Te miről beszélsz? – szállt be Mikey is.

- És Frank? –tettem fel az újabb kérdést, és már ziháltam.

- Ülj le, rendben? – csitítgatott Ray. – Miről beszélsz? Ki az a Bob, és Frank?

- Frank a gitárosunk, Bob pedig a dobosunk! – nem voltam hajlandó leülni, csak fel lejárkáltam, és azon agyaltam, vajon miért szívatnak a többiek.

- Hey, a dobos Matt, a gitáros pedig én vagyok, és te! – tette hozzá Ray.

- Nem! Ennek a szarházinak el kell tűnnie! – mutattam Matt-re.

- Szarházi? – ismételte utánam halkan Mikey, és nem értett semmit, akárcsak a többiek.

- Na jó, elegem van, kilépek! – dühödött fel Matt, és a sarokba dobta az botjait.

- Hé, ne menj ember, nem látod, hogy meg van zavarodva? – mentegetőzött Ray, de az Matt-et nem hatotta meg, fogta magát, és elment. – Most ez mire volt jó? – állt le velem szembe.

- Nem ő a mi emberünk, hanem…

- Hanem? –kérdezett rá Mikey.

- Hanem Robert Cory Bryar! –mondtam ki biztosan a nevet!

- Ki a fasz? – kérdezett rá dühösen Ray. – Robert?

- Igen…, de hol van? Miért nincs itt Bob?

- Sajnálom srácok, de nem kaptátok meg az állást! – jöttbe az ajtón egy magas barna pasas, és ahogy jött, úgy ment.

- Hát ez jó, szuper! – fogta fejét Mikey dühösen. – Szerintem adjuk fel, ebből már nem lesz semmi, megpróbáltuk. Négy éve ezen vagyunk, de mindhiába.

- Mi feladni? De a My Chemical Romance a világ egyik legjobb csapata. Két eladott album után… annyi elismerés után? Feladni? Ne már! – próbáltam a fiukra hatni, de úgy néztek rám, mint aki megőrült.

- Szerintem túlhajszoltad magad! – feltételezte Mikey! – Nem kellet volna elvállalnod a képregény sorozat elkészítését! Főleg ilyen rövid határidőn belül.

- Mi, én már rég nem rajzolok Mikey! Nem tudok…, kiszállt belőlem a tehetség.

- Szerintem itt valami nem stimmel! – közölte Ray Mikeynak!

- Naná, miért is hinnétek nekem? Nekem, az érzelmi fogyatékosan, a nagy nullának… Ha Frank itt lenne, ő igazat adna!

- De ki az a Frank? – már szinte kiabált velem Toro.

- Frank….Frank a, a gitáros. – nem jutott más szó ez eszembe. Nem mondhattam, hogy ő az életem értelme, hogy a legjobb barátom… csak azt mondtam, ő a gitáros. – Na jó, ne higgyetek nekem! –felpattantam, és elmentem.

Hazafele sétáltam, bár nem tudtam az merre van is van pontosan. Nem értettem semmit sem. Na, de hol van Frank? Ez a kérdés zaklatott szüntelen! Beborultam az ágyamban, és gondolkodóba estem. Én most valóbban megőrültem? Tényleg nincs se Bob, se Frank…, akkor honnan veszem ezeket a neveket? Miért látom az arcukat szüntelen?

Aztán végül azt vetem észre, hogy kinyitom a kaput. Még mindig otthon lakok? A szüleimmel, és az öcsémmel? Pff, szánalmas vagyok. Felmentem a szobámba, és úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyamba.

Aztán elaludtam. Másnap reggel az óra csörgésére ébredtem. Újra eszembe jutott a tegnapi nap. Biztos, csak beképzeltem. Elindultam, azt hiszem próbára. Aztán átmenetem a zebrán, és lekötötte a figyelmem egy hirdetőtábla.

„The Used koncert az arénába, jegyek már kaphatok…”

The Used? Az meg hogy lehet? Velük kellene most lennünk! Mi van itt? Motyogom magamba, majd elmentem a helyszínre, hátha találkozok Bertel, és reméltem, hogy ő nem tud arról, hogy a srácok át akarnak vágni, és hogy így kiderül, ez az egész csak egy VICC!

Nem tudom miért, de a koncert helyszínén tudtam, hogy hol van minden egyes tárgy, és ember – talán tényleg nekem van igazam -  …. Az volt az első, hogy odamentem Bert buszához, és bekopogtam.

- Hello! –hezitált egy pillanatra - Te vagy a…- újra gondolkodóba esett -,  …Te ki vagy?

- Gerard! Öcsém, ne hogy már te is benne legyél! Oké, jó trükk volt, sikerült az őrületbe kergetnetek, de nem tudom, miért játszzátok még mindig ez?

- Hey, hey! Állíts a hangnemen öcsi! Fogalmam sincs, hogy ki vagy! De valamiért megsajnáltalak. Used rajongó vagy?

- Jah, részben. –nevettem el magam.

- Nem értem, mit akarsz itt? Ki vagy?

- Gerard vagyok, a My Chemical Romance énekese! – közlöm neki és szinte szétvet az ideg.

- Énekes? Na, jó Jared, gyere be, megbeszéljük, hogy ki vagy és mi van. – beléptem a buszába, szerintem nem  most először.

- Baszus, megint fáj a hátam! Nincs valami pirulád? Kurva életbe! –káromkodtam el magam. Bert pedig leült.

- Jajj, hadd ne kelljen felállnom ott van a gyógyszer a… - és mire elmagyarázta volna, én már le is nyeltem.

- Öcsém, honnan tudtad, hogy ott tartom azokat? –leültem mellé, és elkezdtem neki magyarázni.

- Mert mi ismerjük egymást, és barátok vagyunk! Együtt kellene most turnéznunk! Az MCR és a Used! Itt a Warped-en. De nem értem, hogy mi van. Nem tudom, hogy hol van Bob, és hogy hol van Franki! Megőrülök! És te sem vagy képes felfogni semmit se! – fogom a fejem, és kétségbeesésembe azt sem tudtam mit csináljak.

- Hu, neked aztán jó fantáziád van!

- Ez nem fantázia, ez a valóság! – förmedek fel.

- Na jó, szerintem az lenne a legjobb, hogy ha elmennél! – áll fel Bert a puha székéről.

- Elküldesz? Ezt nem vártam volna tőled. – mondtam, és belül magam is kiröhögtem a szavak hallatán.

- Mit? Nem ismerlek! Rám törsz, és arról beszélsz, hogy mi ismerjük egymást….

- Jól van, elmegyek, de bebizonyítom, hogy nekem van igazam!

- Sok sikert öcsém! –mondta, és nyújtotta felém a kezét, erre én megöleltem. Naná hogy nem ölelt vissza, csak mosolyra húzta a száját, és ördögi röhej jött ki a száján.

- Bebizonyítom! –hajoltam közel hozzá, és a szemébe nézve ezt ismételgettem, mire neki lefagyott a mosoly az arcáról.

Sarkon fordultam, és elhagytam a buszt. A kijárat felé indultam, dühösebben, mint ahogy jöttem, és a kavicsokat, meg a port rugdostam, ami mintha szabályszerűen lenne lefektetve az útra, mintha számtanilag lenne kitesztelve, mit és hogyan kell lerakni. ez pedig idegesített engem.

- Hey! Figyelj a lábad elé!  - botlottam meg, egy termetes alakba. Lassan felnéztem, egyenesen az arcába.

- Uram Isten! – motyogtam.

- Nem, az, de majdnem! – egy pillanatra mosoly ült ki az arcára. - Jól vagy? Elég sápadt vagy!

- Bob! –kiáltottam fel, és a nyakába ugrottam, mint egy kis gyerek.

- Ismerjük egymást? –kérdi, és a hátamat veregeti.

- Bob! –ismételgettem.

- Hallod…?

- Bocs. –és elengedtem az erős szorításból.

- Szóval…Ismerjük egymást?

- Azt hiszem, erre már nem merek válaszolni! Én ismerlek téged, de te elfelejtettél! –konyítom le a szám.

- Ja, együtt jártunk közép suliba? Nem, az nem lehet. Honnan ismersz?

- Onnan, hogy te vagy az egyik legjobb barátom, és a világ legjobb dobosa…. a My Chemical Romance dobosa.

- Mi? –húzza fel a szemöldökét.

- Igen, te! –teszem a kezét a vállára.

- Honnan veszed, hogy tudok dobolni?

- Mondom, te vagy a mi dobosunk! … Volna kedved eljönni és próbálni a zenekarommal, vagyis a te zenekaroddal…?

- Ö, nem is tudom. Sok dolgom van! … De tudod mit? Miért is ne? – vágta rá a választ, amitől én nagyon boldog lettem.

- Köszönöm! Köszönöm, hogy adtál egy új esélyt! –pattogtam körülötte, azt sem tudtam mi van velem!

- Oké, oké. Nyugi! Hol legyek? És mikor?

- Ö, gyere ide – írom le a címem egy lapra - , és mondjuk gyere nyolcra.

- Rendben, ott leszek!

- Köszönöm. – vigyorogtam, mint a tejbe tök, és elindultam az utamra.

 Tudtam hogy Bob, ő biztos megért! Most majd Mikeyék arcára leszek kíváncsi!

Hamar eljött a nyolc óra. Szóltam Raynek, hogy jöjjön át, és hozza a gitárját is! Öcsémet is lehívtam a pincébe.

Mindketten ott ültek, és bámultak rám. „Szánalmas vagy!” kifejezés ült ki az arcukra, de én nem hagytam magam. Vigyorogva fel le sétáltam.

- Na, én nem várok tovább! – kelt fel Mikey a kanapéról.

- De! Még csak tíz percet! Légy szíves! –kérleltem.

- Jó, de csak tízet, mert már így is késet ez az állítólagos Bob! Különben sem vagyok jól!

- Jó Mikey, tíz perc. – néztem rá, és még mindig fel-lesétáltam. Azt reméltem, hogy Bob tényleg eljön, hisz megígérte… - Ismerem! El fog jönni, higgyétek el! –bólogattam.

- Hello! Jó helyen járok? –lépett be Bob.

- Tudtam, tudtam, hogy eljössz! Srácok, bemutatom Bobot! Bob, ő itt az öcsém Mikey, és mögötte Toro barátom bújik meg.

- Sziasztok! –int kezével egyet Bob, a fiúk, pedig szintén ezt tették.

- Uh, fenn hagytam a mikrofont, mindjárt jövök… addig beszélgessetek! – javasoltam.

- Bocs, hogy iderángatott a bátyám, nem egészen normális. Tegnap jött rá ez a hiszti, hogy nem tom’ most hol kellene lennünk, meg valami Frankről beszélt, meg rólad. Kidobta a régi dobosunkat, és azt mondta megkeres téged. És te honnan ismered a bátyám?

- Hát ez a vicc…, hogy nem ismerem. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy, hogy hívják. Egymásba botlottunk, és ő tudta, hogy ki vagyok, és hogy tudok dobolni. Pedig az utóbbiról nem sokán informálódtak eddig. Szóval nem értem az egészet. –megállt agy pillanatra, majd folytatta. - De valamiért hiszek neki, és bízok benne.

- Hát, nem tudom. Nekem is minden egyre furább. De azt hiszem….. én úgy gondolom nem bolondult meg. Én segíteni fogok neki. –merengett el Ray is.

- Jó neked Toro, hogy ilyen optimista vagy. Szerintem meg megörült a bátyám. –csóválja a fejét Mikey.

- Na, vissza is jöttem. Mi a téma? –kérdeztem rá.

- Semmi. –válaszolt hirtelen Toro.

- Akkor, kezdhetjük? –nézek a fiúkra.

- Felőlem. –rángatta a vállát Mikey.

És elkezdtük. Mit ne mondjak, nagyszerűen ment. Nagyon okos ember Bob, és éreztem, hogy ő is érzi a ritmust. Érzi ugyan azt, amit akkor érzet, amikor igen mondott nekünk.

 Mindenki pörgött. Még Mikey is ugrált a végén. De nekem még mindig hiányzott Frank.

A próba végeztével egy újabb időpontot beszéltünk meg Bobbal, aki örömmel elfogadta.

Nagyon nehezen tudtam elaludni aznap este. Egyrészt azért, mert pörgött az agyam, és nem bírtam magammal. Másrészt azért, mert mihelyt becsuktam a szemem, előttem volt Frank arca, és az, ahogy csókol. Többször riadtam fel, és verítékes voltam.

Reggel korán kipattantam az ágyamból, lezuhanyoztam, és elindultam az utamra, meg kell keresnem Franket. Először a házukhoz mentem. Az anyukája nyitott ajtót, és mondta, hogy nincs itthon, mert az ország másik felébe lesz ma koncertjük.

- Koncertjük? –kérdeztem meglepve.

- Persze. Pencey Prep.

- Tényleg! –verem a fejem a félfába. – Hogy felejthettem el? Es mikor jönnek vissza?

- Nem tudom. Talán holnap.

- Jó, köszönöm. Akkor holnap visszanézek.

- Mit mondjak neki. Ki kereste? –kiabálta utánam.

- Mondja meg neki, hogy a legjobb barátja kereste.  Viszlát. –kiabáltam, és láttam a csodálkozást Frank anyukájának az arcán.

Az nap mást sem csináltam, mint rajzoltam. Sok mindent. Rég nem rajzoltam és azt hittem, hogy el is hagyott a tehetségem. De szerencsére nem. Rajzolás közben pedig olyan képeket ugrottak be, amíg tudom, hogy megtörténtek, csak épp lehet, hogy nem ebben a dimenzióban, vagy világban. Este megint furcsa álmok zaklattak. Ismét Frank volt ott. A szemembe nézett, és az mondta, hogy szeret. Nem is értettem. Lassan elhittem, hogy megőrülök. Egy újabb rossz éjszaka után, csak azt vártam, hogy végre találkozhassak Frankkel.

Reggel lementem a konyhába, és egy liter jó erős feketét öntöttem magamba. Aztán felébredt Mikey is, és leült velem szembe, és frissen kinyitott szemét dörzsölte.

- Na, mi az? Készülsz valahova? –kérdi tőlem, és a bögréjébe –ami lehetett vagy fél literes- , gőzölgő kávét töltött.

- Hát, tervezem.

- Konkrétabban?

- Frankhez megyek.

- Jah, a gitároshoz… - jegyzi meg halkan, és mélyen belekortyol az isteni nedvbe. – És, mit fogysz neki mondani?

- Nem tudom, nem tudom, mi van. Tényleg olyan, mintha ti akarnátok becsapni. Szeretnék arra kelni, hogy a MCR teljes. Azaz öt tagú. És szeretném hallani, ahogy a tömeg velem énekli, hogy I’m Not okay…

- Mi?

- Semmi! Ezt szavakkal nem tudom elmondani. Csak… kétségbe vagyok esve. Én tudom, hogy ez nem mi vagyunk. Vagyis tudom, hogy nekünk most nem itt kell lenünk, és… és egyáltalán minden! Ez nem a mi történetünk, nem a mi életünk. – megittam az utolsó kortyot is, és a poharamat a mosogatóba raktam, majd elindultam kifelé.

- Tudod Gerard, lehet, hogy nem mutatom ki, vagy nem látod rajtam, de én a lennék a világ legboldogabb ember, ha neked lenne igazad. – felállt, én felé fordultam, majd folytatta. – Csodák igenis hogy vannak. Nem értem, hogy mit akarsz kihozni az egészből, de azt tudd, hogy én mindig itt leszek veled, mert a testvéred, és a barátod vagyok. Nagyon fontos vagy nekem, és nagyon szeretlek! – mondta, majd átölelt. Úgy kapaszkodtam belé, mintha most ölelhetném utoljára. A szavai ütemesen hullámoztak a fejembe, és szívembe vésődtek.

- Én is szeretlek Mikey! – suttogtam halkan, de tudtam, ő nagyonis jól hallja.

A megható pillanatok után fogtam a rajztömböm, és elindultam a parkba. Leültem az első padra, ami épp az utamba jött. Leültem, és hagytam, hogy a reggeli csípős, am de mégis finoman simogató szél cirógassa az arcom. Becsuktam a szemem, és akaratlanul is, Frank arca ugrott be. Talán az élet leckéztet,nem a banda?  Kérdezem magamtól szüntelen. Igen, énekeltem, interjút adtam, csináltam a magam dolgát, és hagytam, hogy vigyen magával az áradat. Elmentem a szép percek mellett.

Elmélyedésemet egy kismadár zavarta meg. Ott csicsergett előttem, és a kispocsolyában mosakodott. Gondoltam magamban biztos tetszeni akart valakinek. Milyen szép is a természet. Nem ültem le soha se, hogy megnézzem, milyen gyönyörű a lenyugvó nap. Csak rohantam, és rohantam. Ez lett a vesztem.

Több órányi üldögélés után, remegő lábbakkal elindultam Frankhez. Úgy szorongattam magam előtt a mappát, mint a kisgyerek a maciját elalvás előtt.

Körülbelül egy óra tájban érhettem oda. Lassan, de hangosan bekopogtam. Ismét Frank mamája nyitott ajtót. Felismert, és azonnal közölte, hogy hívja fiát. Soha nem izgultam még ennyire, mint akkor, ott. Szinte hallottam Frank puha lépteit a parkettán, már előre éreztem a tébolyító illatát.

Lassan kinyílt az ajtó, és én félelemmel megtelve ránéztem Frankre.

- Hello! – nyökögtem ki bizonytalanul.

- Szia… - megállt egy pillanatra. – Gerard? –a szemem elkerekedett, és köpni, nyelni nem tudtam.

- Hát megismersz Frank? Komolyan emlékszel rám?

- Gerard, ez van a füzetedre írva, gondolom így hívnak…

- Jah –tekintettem csüggedten a tömbömre. – Igen.

- Szóval? – kezdte a kínos szavakat Frank. – Szóval…, miért is keresel?

És nem tudtam mondani semmit sem. Úr Isten! Lakat van a számon? Mondj már valamit te szerencsétlen!

- Azért kerestelek, mert beszélni akarok veled.

- Miről is? –kérdezte, és összekulcsolta maga előtt a kezeit.

- Hát arról, hogy… - valahogy Bobnál ment, Bertnél ment, a bandámnál is ment, de Frank előtt nem tudtam kibökni, hogy mi van. – Arról, hogy… Szóval, te tudom, hogy a Pencey Prep énekese vagy, de az nem te helyed. A te helyed a My Chemical Romance-ban van. És a te helyed itt van. – mutattam a szívemre.

Úr Isten! Most kajak buzinak néz. Ezt jól megcsináltam.

- Tudod Gerard, az éjjel álmodtam valamit. – csukta be maga mögött az ajtót, és a kert hátsó végéhez, a garázshoz irányított, ahol egy kényelmes hintaágyba huppantunk.

- És mi volt az? –kicsit sem reménykedtem, hogy olyasmit, mint én.

- Nem tudom…, vagyis, nem is ismerlek, szóval…. de valahogy… jaj, megint összevissza motyogok.

- Jah, mint mikor a rádióba voltunk, és megkérdezték tőled, hogy miért a Coca Colát szereted, erre te elkezdtél beszélni a világ pusztulásáról. – nevettem el magam.

- Mi? Honnan veszed, hogy szeretem a Coca Colát?

- Semmi. Vagyis ez az. Én ismerlek. Már évek óta. Te vagy a My Chemical Romance gitárosa. Azaz a világ legjobb gitárosa! Értsd meg. Vagyis… te vagy a legjobb barátom. Ez…, hogy mi itt ülünk. Ez nem történt meg. Mármint nekünk most világkörüli turnén kellene lennünk. A The Used-dal. Ne nézz hülyének, kérlek!

- Nem nézlek. Azt álmodtam, hogy a színpadon állok, és gitározok. Valami olyasmit számot nyomtunk, hogy…, á, már nem tudom. De azt tudom, hogy szeretet minket a közönség. Azt kiabálták, hogy MCR …

- MCR SAVE MY LIFE?

- Igen. –dermedt meg Frank. – Honnan tudod?

- Onnan, hogy nem csak az álmodban történt meg. Ez a valóság. Oké, lehet, hogy nem ennek a világnak a valósága…, de ez az. Ez megtörtént már. Én emlékszek mindenre. De se te, se Bob, se Mikey, és még Toro sem érti meg. Nem hisz nekem senki. –tartom a fejem, ami már annyi gonddal, és feszültséggel volt tele.

- Én hiszek neked! Van valami furcsa megérzésem ezzel kapcsolatba. Azt hiszem, igazad van. Anyám még nem tudja, de tegnap nem koncerten voltam, hanem kiléptem a bandából. Egy hang azt súgta, meg kell tennem, és megtettem. És most…, most nem tudom mi lesz.

- Én tudom! –nyúlok biztosan a válla felé. – Én tudom Frank! Ma eljössz, és játszol. Velünk, a bandáddal!

- Rendben. –egyezett bele, én pedig elmagyaráztam, hogy mikor, hova kell mennie.

Még az nap estére odarendeltem. A srácok nagyot csodálkoztak, mikor elvittem nekik Franket, de tulajdonképpen örültek neki.

Csodálatos zenét hoztunk össze. Vagyis hoztak össze a fiúk, és nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog, de megtettem, és egyesítettem az MCR-t.

- És most jöjjön a… - habozott egy pillanatra a műsorvezető, lenézett a kártyájára, majd folytatta  - …

a nagyszerű My Chemical Romance. 

És ott álltam én. Kezembe a mikrofonnal. Bal oldalamon Ray, Hátam mögött Mikey és Bob…de,…de hol van Frank?

Aztán meghallottam a gitárt, a fények kigyúltak, a pupilláim összeszűkültek. Előlépett Frank, és szexisebb volt, mint valaha. Odamentem Torohoz, Mikeyhez, és Bobhoz is, majd mindannyiukat átöleltem. Azután Frank elé léptem, és megcsókoltam, ő pedig gyengéden visszacsókolt.

Majd jött az egy,két, há dobütem, amit Bob diktált, és elkezdtük a koncertet, életem legjobb koncertjét. Megtanultam, ezentúl megállok egy pillanatra, hogy odafigyeljek azokra, akiket szeretek.