Daphne becsöngetett, és türelmetlenül várt. Az eső zuhogott, ráadásul csontig hatoló hideg volt, és novemberi szürkeség borított be mindent.

Egy egyenruhás öregember nyitotta ki a monumentális tölgyfakaput.

- Tessék befáradni, kisasszony!- invitálta be sipító hangján a lányt. Végigvezette az ódon hangulatú folyosón, amit Daphne aprólékosan megfigyelt. Tudta jól, hogy itt minden részlet számít.

A falakat többnyire festmények és faliszőnyegek tették szebbé, és az egész helyiségre a precíz kidolgozás volt jellemző.

- Ez igen!- gondolta Daphne elismerően.- Fogadok, hogy egy vagyonba fog kerülni, de nem érdekel.

Az öregúr ajtót nyitott, és beküldte a lányt a fogadóba. A terem közepén egy jólöltözött, vörös hajú nő állt, körülbelül negyvenéves lehetett. Udvariasan biccentett, majd bemutatkozott. Miután túlestek a formaságokon, beszélgetni kezdtek.

- Nos, Miss Wilkins, mi ösztönöz arra egy ilyen fiatal hölgyet, hogy egy ekkora kastélyt vásároljon?- kérdezte a vörös nő. Hangjából lekicsinylés hallatszott, de Daphne nem zavartatta magát.

- Szüleim haláluk után jelentős vagyont hagytak rám,- mosolyodott el kihívóan- és mivel szeretem az ódon helyeket, úgy gondolom, ez a hely lesz a megfelelő számomra.

- Jól gondolja...- jegyezte meg a nő.

- Miért adja el a kastélyt?

A nő szemén hirtelen egy zavaros árnyék futott át, de Daphne nem is volt abban biztos, hogy tényleg látni vélte – meg különben is, az egész egy másodperc töredékéig sem tartott.

Kissé más hangnemben válaszolt a nő, miuán megköszörülte torkát.

- Csalási okok. –felelte szárazon, és nem is mondott mást.

A hölgy körbevezette a kastélyban a lányt, aki egyik ámulatból a másikba esett. Minden helyiség tartogatott valami meglepetést számára, vagy legalábbis úgy érezte. Például a fürdőszoba krémszínű csempéjén apró arany indákat vett észre, amikor közelebbről megnézte.

Már csak egyetlen szoba volt hátra, a könyvtár melletti hálószoba.

Mint a többi helyiségben, itt is magára hagyta Daphne-t a nő, hogy kedvére nézelődjön.

A csodálkozástól felszaladt a lány szemöldöke, és csak nézett körbe. Végül ledőlt a rézvörös baldachinnal borított ágyra, és elgondolkozott.

Csak az eső kopogását hallotta, a monoton ritmus folytonosságát. Szempillái elnehezedtek, de egy mennydörgés kizökkentette révületéből.

Az egyik ablakhoz sétált, amely egyben a teraszra nyíló ajtó is volt. A hideg miatt párás ablakon csak nagyon-nagyon nehezen lehetett kivenni a terasz és a kert körvonalait.

Daphne gondolatai elkalandoztak, és firkálgatni kezdett az ablaküvegre.

Hirtelen egy feliratot fedezett fel a párás üvegen.

MENTS MEG!

Amint elolvasta, egy újabbat vett észre, közvetlenül az előző alatt.

KÉRLEK, SEGÍTS!!!

Daphne rálehelt az ablakra, hogy még párásabb legyen, és remegő kezekkel írni kezdett.

KI VAGY? MIÉRT SEGÍTSEK?

FRANK VAGYOK, ÉS BE VAGYOK ZÁRVA!

HOVÁ? AZ ABLAKBA?

NEM... MÁSHOVÁ.

Hihetetlenül izgatott volt, pulzusszáma még az egérét is meghaladta. Hangosabban hallotta szíve dobogását, mint a súlyos esőcseppek koppanását.

HOGYAN SEGÍTSEK?

VEDD MEG A HÁZAT!

CSAK ÍGY LEHET?

CSAK ÍGY...

Daphne kis ideig gondolkodott, majd leírta:

ELÉG HOMÁLYOS UTASÍTÁS.

TUDOM, DE KÉRLEK, HIGGY NEKEM!

Hirtelen egy sötét alakot pillantott meg a teraszon, de mire letörölte a párát az ablak sarkából, hogy kilásson, addigra az idegen eltűnt. Talán csak képzelem az egészet - gondolta, és nyelvébe harapott. Érezte a fémes ízt és a fájdalmat, de még mindig látta az írásokat az ablaküvegen.

- Nem én írtam- állapította meg- ez nem az én írásom.

MOST CSAK KÉPZELŐDÖM?

- kérdezte, de mér senki nem válaszolt. Jó, ezt nemnek könyveltem el, gondolta.

Lerohant a lépcsőn, és közölte a hölggyel, hogy megveszi a házat, annak ellenére, hogy kicsit sajnálta az egymillió dollárt.

Alig várta már a költözés napját.

November 29-én még a nap is kisütött a költözés tiszteletére. Daphne egész nap kedvesen mosolygott, de ennek ellenére nagyon feszült volt.

Már sötétedett, mire az összes bútor a helyére került, de azért még akadt kipakolnivaló a dobozok mélyén.

Teljesen elfáradt és átizzadt a költözés során, ezért úgy döntött, hogy lezuhanyozik.

A forró víz alatt egyfolytában csak Frankre tudott gondolni. A legelső beszélgetésük óta nem üzent neki, és ez nyugtalanította. Ráadásul nem értette, mi lehet a fiú.

Nagyon összezavarodott, ezért megpróbált másra gondolni. Kilépett a zuhanykabinból, törülközőt csavart magára.

A tükör nagyon be volt párásodva, ezért amennyire csak tudta, letörölte. A tükörben egy 26 év körüli fiút pillantott meg. Fekete haja féloldalt mogyoróbarna szemébe lógott, és tetőtől talpig feketében volt. A fiú amint észrevette Daphne rémült pillantását, elmosolyodott.

A lány megfordult, és a fiú még mindig ott állt. Kinyújtotta karját, hogy megérinthesse, de mielőtt hozzáérhetett volna, a fiú eltűnt.

- Ne!- kiáltott fel Daphne, majd bosszúsan sóhajtott. Visszafordult a tükörhöz, de semmit nem látott csalódott arcvonásain kívül. Dühében öklével egy hatalmasat ütött a tükör közepére, de ezzel csak azt érte el, hogy a tükör ezernyi ezüst szilánkra tört, és saját keze vérben úszott.

- Megőrültem volna?- kérdezte magától, de senki nem felelt.

Elővette az elsősegélycsomagot az egyik szekrényből, és bekötötte a sebeket. Szerencsére nem esett nagyobb baja, csak néhány mélyebb karcolás.

Átöltözött, és ledőlt az ágyra. Másodpercek alatt elnyomta az álom. Nem tudta megállapítani, hogy álmodik, vagy ez tényleg megtörténik vele. Kinyitotta szemét, és felnézett a rézvörös baldachinra. Még mindig az ágyon feküdt.

Átfordult a másik oldalára, és kis híján leesett a döbbenettől. Az a fiú feküdt mellette, akit a fürdőben látott. A fiút nem döbbentette meg ennyire az eset, csak ismét megjelent arcán az a megnyugtató mosoly.

- Te jó ég... Te meg ki vagy?

- Nana, Daphne, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, ki vagyok! Ismersz te már régebbről.

- A fürdőszobai incidensre gondolsz? Mondhatni, jól rámijesztettél.

- Hé, nem erre gondoltam. Na jó, ha ez segít, én vagyok Frankie.

- Komolyan? Ne... az nem lehet.

- De igen.

- Miért tűntél el?

- Mert odaát nem tudok sokáig maradni. Bármilyen hatást gyakorol rám az ottani világ, vissza kell jönnöm. Ez történt akkor, amikor megérintettél.

- Már megbocsáss, hogy állandóan kételkedem benned,- Frankie itt elmosolyodott- de mi az, hogy odaát?

- A te világod. De most nem ott vagyunk, ha jó tudom.

- Aha. És te itt szabályosan létezel? Úgy értem, hogy nem úgy, mint nálunk!

- Hát, amint látod... – a fiút láthatón untatta a téma, ezért váltott – Mesélj magadról!

- Ez hosszú lenne... de ha leegyszerűsítem, 22 éve New Yorkban élek. Csak szüleim halála után költöztem ide, Nem Jersey-be.

- Miért pont ide jöttél?

- Mert annyira más, mint New York! Nem emlékeztet állandóan a szüleimre, és itt végre egyedül lehetek... leszámítva téged.

- Ennyire zavar a társaságom?- Frank mélyen a lány szemébe nézett. Daphne észrevette, hogy a barnán kívül a zöld mennyi árnyalatában csillog a srác szeme. Teljesen elpirult...

- Nem... dehogy...

- Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.

- Miben?- kérdezte Daphne. Ez nem érte annyira váratlanul, mégis megzavarta.

- Egy embert keresek. Egy férfit. Csak annyit tudunk róla, hogy van egy sebhely a nyakán, amit gyakran sállal fed el.

- Aha. Még valami?

- Á, csak ennyi. De most inkább beszélgessünk.

- Rendben.

És beszélgettek. Többnyire eddigi életükről beszélgettek, de így is elég jól érezték magukat.

Daphne hirtelen csipogást hallott.

- Ez meg mi? – kérdezte Frankietől, de mire odafordult a fiúhoz, rájött, hogy senki nem fekszik mellette. Az ébresztőórája pityegett.

- Jaj, Frankie - sóhajtotta, majd belefúrta arcát a párnába, hogy kizokogja magát.