Soha véget nem érőnek tűnt ez a vérfagyasztó séta, pedig csak pár percig gyalogolhattak.

Megálltak egy hatalmas szikla előtt.

- Ez az. - mondta Amy. Egyes már a szikla mögül jött eléjük.

- Gyertek. - megkerülték a sziklát. A túloldalom volt a barlang bejárata.

Teljes sötétség volt a barlangban. Egyes ment elöl, mögötte Amy és a srácok. A falakat tapogatva haladtak előre, öngyújtófénynél. A nő megfogta a vámpír vállát.

- Azért hozhattál volna egy lámpát, fáklyát, vagy valamit. Tudod, nekünk nincsenek olyan jó szemeink

- Uh, igaz. Bocs.

Úgy 100 méter után Egyes levett egy fáklyát a falról, meggyújtotta, és odaadta a nőnek.

- Tényleg, hogy-hogy itt vagy?

- Hát, mondanám, hogy baráti látogatás…

- De?

- De ez így nem egészen lenne igaz. A segítségetek kell

- Számíthatsz ránk. Szerintem… De rám biztos. A hálám örökké üldözni fog.

- Oké. Csak ehhez Dúlszi is kell… Főleg ő.

- Értem.

Egy folyosón mentek, majd megálltak valami nagyobb terem előtt. Itt már égtek a fáklyák a falakon. Egyes bement és letérdelt.

- Úrnő, a vendégek.

Az, akit úrnőnek szólított, egy nagy, kőből faragott székben ült a terem közepén. A terem mögötte lévő része fekete, és vörös függönyökkel volt elválasztva, eltakarva. A falakat különös freskók és domborművek díszítették.

A királynő egy vaskos, régi könyvet olvasott, de mihelyst meglátta vendégeit, becsukta. Ragyogó zöldes szemeivel ránézett Amyre, aztán a többieket is szemügyre vette.

Sötét, hosszú haját hátracsapva felállt, és közelebb lépett a jövevényekhez.

- Jó téged viszont látni.

- Téged is, köszi.

- Dúlszi vagyok. - szólt a többiekhez. - Gyertek, üljetek le. - a függönyök mögé, egy nagy, kerek kőasztalhoz kísérte őket.

Egyes az ajtóban maradt, elállta az utat, mint valami testőr.

A királynő is leült, Amy mellé.

- Egyes említette, hogy nem ok nélkül jöttél.

- Így van. Nos, ez egy hosszú, és bonyolult történet, amit még nem értek teljesen…

- Azért csak kezd az elejéről.

- A ’kis csapatról’ tudsz, ugye bár.

A királynő bólintott.

- Hát… ellenem fordultak. Vagyis, igazából végig ellenem voltak.

- Hogy?! Nem is sejtettél semmit?

- Nem, Csessze meg! Nem!

- Jól van. Folytasd.

- Szóval, ez a főmufti a hunyó.

- Értem kire gondolsz.

- Ez nem is lenne különösebb baj, ha a ’főnök’ nem a démonok királya lenne.

Dúlszi felkapta a fejét. Valahogy sejtette, hogy ez fog következni.

- Ez biztos?! - kérdezte.

- Nem 100%, de igen.

- Uh, bassza meg, mibe keveredtél?

- Az az igazság, hogy még én is csak most kezdem sejtegetni… szóval, ki akar nyírni, mert

- Mert csak te győzheted le. Ismerem a sztorit. Igazad van. Rajtad kívül a világon csak egy dhampír él. Pontosabban, csak élt. Két hónapja valaki megölte.

- Különös.

- Az. Főleg, mert ha ti túlélitek a kölyökkorotokat, akkor már nem üldöznek.

- Ja. Ha megélem a 18-at, akkor élhetek. Milyen kedvesek. - mondta Amy érdekes fintorral az arcán.

- Szóval, a segítségem kéne.

- Igen.

- Pontosabban a vérem. Így van?

- Így.

A királynő felállt. Fel-le sétált, és gondolkozott.

Pár pillanattal később megállt, az asztalra támaszkodott, és ránézett Amyre.

- Segítek.

- Köszönöm.

- Ne köszönd. - mondta kicsit keserűen.

Amy nem igazán értette ezt, de azért örült.

- Az egész nemzetséggel, mindannyian melléd állunk.

Most már kezdte érteni, és magyarázatot követelő tekintettel bámult Dúlszira.

- Látom rájöttél, ez nem szimpla baráti segítség lesz.

A nő nem szólt semmit, csak feszülten figyelt.

- Nos, szerintem az exkirály is benne van. Mármint az elődöm.

- Szövetkeztek volna? Ellenünk?

- A nyomok szerint igen.

A fiúk meg sem szólaltak. Tomi azért nem, mert tudta, hogy ilyenkor nem célszerű közbeszólni. A többiek pedig azért nem, mert ez a beszélgetés magyarul folyt. És, ha már Tomi hallgatott, akkor jobbnak látták ők is ezt tenni.

- Pár hónapja folyamatosan támadják a vadászó csapataimat… Vámpírok és démonok.

- Szép kupac szarban vagyunk.

- Abban.

- Tudnak erről a helyről?

- Tudni tudnak, bár itt még nem próbálkoztak. Tehát ismerhetik, meg nem is.

- Azért támadnak a kint lévő csapatokra, mert azt remélik, hogy haza menekülnek. Vagyis, csak követniük kéne őket.

- Miért én kellenék nekik?

- A véred.  Ha más nem. Mert tudhatják, hogy jövök.

Gyanakvóan összenéztek.

- De ha tudják, hogy idejövök….   Akkor..      szóval, követhettek.

- Fenébe!!! Sietnünk kell, gyere. - felállt, megragadta Amy kezét, és a függöny másik felére vitte.

Odatartotta a karját neki.

- Igyál! Minél előbb annál jobb.

A nő így tett. Megfogta a királynő kezét, és agyarait a nő csuklójába mélyesztette. Megízlelte az édes vért, melyben szétáradt a hatalom.

Ebben a pillanatban berontott Egyes.

- Dúlszi, ööö  …mi a szart csináltok?!

- Semmit. Mi a baj?

- Megtámadtak minket. Hatalmas a túlerő. Csapdában vagyunk.

Amy befejezte. Letörölte a vért a szájáról, és intett a srácoknak, hogy menni kéne.

- Milyenek az esélyeink? - kérdezte Dúlszi határozottan.

- Nem jók. - a férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. - Ha itt maradtok, meghaltok… meneküljetek ki a hátsón.

- És te?

- Maradok. Csak páran maradtunk. Itt a helyem.

Dúlszi sietve a szoba másik végéhez ment, egy nagy, földig érő festményhez. Rejtekajtó volt, és egyben a hátsókijárat is.

- Gyertek Amy! - ezzel kinyitotta az ajtót.

- Várj! - odaadta a cucctáskát Egyesnek. - Ennek hasznát veheted.

- Kössz!

- Viszlát, haver!

- Viszlát, Amy! Egy másik életben. - válaszolta a férfi.

A két vámpír egyedül maradt a szobában. Megölelték egymást, és elbúcsúztak.

Közben a támadók is megérkeztek. Már egészen eddig benyomultak.

A megmaradt pár vámpír berohant a folyosóról. Eltorlaszolták az ajtót.

Egyes Dúlszi fülébe súgta:

- Menned kell.

- Gyere te is.

- Ismersz, a kötelesség… nem hagyhatom itt őket.

A nő elindult. A többiek után eredt, de az ajtóból még visszanézett. Utoljára még belenézett a férfi szemébe, annak a férfinak szemeibe, akit talán egész vámpírléte óta elsőnek szeretett.