A koncert végeztével még aláírtak néhány CD-t a rajongóknak, készítettek pár fotót velük, majd visszavonultak a turnébuszba pihenni egy kicsit. Lezuhanyoztak, majd a ’konyhában’ átbeszélték a koncertet, főleg Gerard beszédét.

Nem sokkal később Ray szólt a srácoknak, hogy kimegy egy kicsit a friss levegőre kiszellőztetni a fejét.

Elindult sétálni, de nem ment túl messzire, a busz környékén maradt. Ahogy sétált az elhagyatott parkolóban, nézte a még mindig pakolgató szervezőket, kisegítőket, biztonsági őröket, mind fekete egyenruhába öltözve. Ritka volt az olyasmi, hogy a fesztivál helyszínét még aznap éjjel rendbe is rakják, de úgy tűnt, itt valamiért nagyon siettek mindent visszaállítani a normális állapotába.

Ray nem foglalkozott sokáig a dologgal, fejében már egészen más gondolatok kavarogtak. Felvillant előtte a megvert fiú véres arca, a reményvesztett tekintete, elfúló nyöszörgése.

Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy még mindig rettegniük kell embereknek, mikor verik őket halálra valamilyen mondvacsinált indokkal.

Kínozták a fejében újra és újra előbukkanó brutális képek, a most megvert fiú látványa, saját arcának tükörképe a mosdóbeli verés után, az őt verő fiúk arcának vért vágyó kifejezése.

Hirtelen éles fájdalmat érzett a lábaiban, melynek következtében összecsuklott a földön. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a háta mögé kerülő férfiakat. Amikor felnézett, három szervezőt látott maga fölé tornyosulni. Ray teljesen összezavarodott, nem értette, mi történik körülötte, hiszen ezeknek az embereknek sosem ártott. Most mégis ott álltak fölötte gyűlölettől szikrázó szemekkel, vasrudakkal, boxerrel a kezükben.

Amikor Ray megpróbált felállni, az egyik szervező újabb csapást mért lábaira az egyméteres vasrúddal. Ray felkiáltott fájdalmában és beszélni próbált, de nem maradt ideje rá, mert egy másik nagydarab ember láncra fűzött gumigömböt préselt a fogai közé, a láncot pedig hátul összekapcsolta a fején. Ezután ketten benyúltak a hóna alá és bevonszolták a közeli bozótosba, míg a harmadik férfi a kínzóeszközöket vitte utánuk.

Amikor már elég mélyen bementek a cserjékkel és gazzal sűrűn borított területre, Ray-t a földre dobták és a hátára fordították, hogy lássák az arcát. Ray ekkor megpillantott valamit az egyik férfi nyakán, de a sötétben nem tudta kivenni, mi az. A hátramaradt szervező most szétosztotta a vasrudakat és a boxereket, egyikük pedig felgyűrte az inge ujját, mely alatt még ott feszült az egyenpóló.

Ray felnézett a megtermett férfiakra, de semmi mást nem látott, csak három koromfekete szempárt, melyekből sugárzott a düh. Az egyik hirtelen ütésre emelte karját és a hideg vasrúd a tehetetlenségtől megsokszorozódott súllyal csapódott bele Ray bordáiba, melyeknek halk reccsenését tisztán lehetett hallani az éjszaka csöndjében. Ray üvöltött fájdalmában, de a gumigömb elnyelte hangját így csak torz, halk morajlások hagyták el a száját. Könny csordult végig arcán, szeméből pedig rémület és kétségbeesés tükröződött. A támadók szemei viszont izzani kezdtek, látva Ray kiszolgáltatottságát, rettegését; teljesen lázba jöttek, a kínzás gondolata is felajzotta őket. Még nagyobb elszántsággal lendítették most karjukat; egyikük a boxerrel találta arccsonton Ray-t, másikuk a lábaira mért hatalmas ütést a vasdoronggal, a harmadik pedig az oldalát rugdosta acélbetétes bakancsával. Ütötték, rúgták felváltva, Ray-nek pedig esélye sem volt a védekezésre. Vér szivárgott feje több pontjából, hallotta saját csontjainak reccsenését, miközben testére folyamatosan záporoztak az ütések. Mikor ereje már kezdte elhagyni, Ray feje oldalra csuklott, arcát így a földbe temetve, de az egyik támadója megragadta göndör fürtjeit és egész csomó hajat kitépve fordította vissza maguk felé.

- Rám nézz, te mocskos bevándorló, amikor nevellek! Kinek képzeled magad, hogy hátat fordítasz nekünk? Látni akarom a szemedből kivesző reményt, ahogy feladod az életet, és ahogy elszáll belőled minden erő, te mocskos féreg!

Ray minden porcikája sajgott, de a szavak, melyek támadója száját hagyták el, sokkal fájdalmasabbak voltak neki abban a pillanatban.

- Ti, élősködő kis férgek, nem vagytok idevalók! Csak azért vagytok itt, mert az idióta kormány a jóságos megmentő képében akar tetszelegni, pedig ők is pontosan tudják, hogy semmire sem vagytok jók! Nem dolgoztok, nem szolgáljátok a köz javát, nem tesztek semmi hasznosat! Az én pénzemből éltek és a fiam elől veszitek el a továbbtanulás lehetőségét! Élvezitek az életet, míg mi, normális emberek csak kínlódunk, hogy megéljünk! – Ahogy köpte a szavakat, haragja egyre csak nőtt, Ray-re pedig egyre nagyobb ütéseket mért.

Ray közben teljesen feladta a védekezést, már arra sem volt ereje, hogy karját az arca elé emelje. Csak feküdt ott, mint egy agyonhasznált rongybábú, tehetetlenül, állva minden egyes ütést és rúgást.

- Nekünk nem kellenek niggerek, - folytatta a férfi – sem sárgák, latínók, de még a kibaszott eszkimók sem! Tiszta Amerikát akarunk, ahol nem kell ilyen csúszómászókkal osztoznunk semmin! Takarodjatok vissza oda, ahonnan jöttetek!

Az egyik rúgás Ray száját találta el, és érezte, hogy a gömbbe mélyesztett fogai kitörnek. Lassan vér kezdett ömleni a torkára, de nem tudott elég gyorsan nyelni és a köhögéstől habzó vértől fuldokolni kezdett. Már nem tudott mozdulni, minden egyes csontja szilánkokra volt törve, hasa megtelt a belső szerveiből szivárgó vérrel, koponyája pedig több helyen is beszakadt. Már csak azért imádkozott magában, hogy minél előbb vége legyen.

Támadói is látták, hogy lassan már nincs mit ütni rajta, és ők is kezdtek fáradni, hiszen ez egy igazán megerőltető móka volt számukra.

Az, aki eddig beszélt, most leintette társait, azok pedig zihálva hátráltak egy lépést a földön fekvő Ray-től.

- Most végre oda kerülsz, ahová való vagy, te koszos, felkapaszkodott senki! – dörögte, és Ray visszhangzott a mondat utolsó fele: koszos, felkapaszkodott senki…

- Tényleg csak ennyi lennék? – kérdezte magától gondolatban, mert lassan ő is kezdte elhinni, amit kínzói állítottak róla. Ha az ember valamit sokat hall, saját maga is elhiszi azt…

Azután a hatalmas ember az undortól, haragtól és tettvágytól eltorzult arccal kétmarokra fogta a vasrudat, a levegőbe emelte és elindította iszonyatos erejű csapását. Ahogy teste előre lendült, Ray végre meglátta a jelet a férfi nyakának alján. A jelet, mely – most már tisztán kivehető volt – nácista jelképet mintázott. Pontosan olyat, amilyet már a délutáni verekedéskor is látott. Akkor tudatosult benne, hogy ezek mindvégig itt voltak a közelében, érte (is) dolgoztak itt és most ezek az alakok okozzák a vesztét.

A férfi nyakán éktelenkedő horogkereszt volt az utolsó, amit látott, aztán a vasrúd mindennél nagyobb erővel csapódott be, egyenesen Ray arcának közepébe. Ray előtt elsötétedett minden és megszűnt a mérhetetlen fájdalom…

Amikor a három férfi végzett, körülnéztek, hogy van-e valaki a közelben, majd Ray testét a szemetes konténerekhez húzták, mellkasára pedig egy papírlapot helyeztek.

Ray már egy órája elindult sétálni, amikor Gerard-nak feltűnt, hogy még mindig nem jött vissza. Keresni kezdte a busz környékén, de sehol sem találta. Legbelül félni kezdett, hiszen Ray támadóit délután futni hagyták, és ki tudja, ott vannak-e még… Visszament a buszba és felébresztett a békésen alvó Bob-ot, majd Mikey-val és Frankie-vel együtt elindultak, hogy most már egyesített erőkkel kezdjék keresni Ray-t. Amikor így sem akadtak a nyomára, a többiek is aggódni kezdtek. Mozgósítottak mindenkit, akit csak tudtak, így már szinte mindenki Ray-t kereste. Fél órán belül valaki hívta Gerard-ot, hogy találtak egy férfit, de nem biztosak benne, hogy az tényleg Ray.

Gerard-on elhatalmasodott a rettegés; a többieknek nem szólt, egyedül indult a megadott irányba. Már az is idegességgel töltötte el, hogy rájött, merrefelé tart: a szeméttároló konténerek felé, ahol eszébe sem jutott keresni barátját. Amikor odaért, néhány férfi még visszafogta és sajnálkozó arccal figyelmeztették, hogy iszonyatos látványban lesz része. Aztán eleresztették a karját és Gerard óvatos, már-már félénk léptekkel indult el előre. Bár zseblámpa volt a kezében, sokat így sem látott, néhány méter megtétele után azonban, ahogy a zseblámpa fénye a földön cikázott, megpillantott egy sötét kupacot az egyik konténer aljánál. Látta, hogy a kupac ember méretű, az alakja mégsem hasonlított emberre, csupán egy halom rongyként volt kivehető. Gerard gyomra összeszorult, szíve a torkában dobogott; félt, hogy mit fog ott találni. Aztán hirtelen már ott is állt előtte. Túl sokat így sem vett ki az élettelen halomból, de azt tisztán látta, hogy ember, méghozzá halott ember.

Ahogy a zseblámpa fényét ráirányította a testre, Gerard hátrahőkölt: a lábainál egy vérbefagyott, rongycsomóba bugyolált, péppé vert húsköteg hevert, és csak nyomokban hasonlított emberre. Legalábbis elsőre csak ennyit látott, aztán közelebb hajolt, hogy biztos legyen benne, az a felismerhetetlenségig összeroncsolt test a lábainál nem Ray Toro, az ő egyik legjobb barátja.

Amint lejjebb ereszkedett, meglátta a szétszaggatott ruhákat, a darabokra tört koponyát és a vértől rozsdabarnára festett afro hajat. Gerard térdei összecsukottak, a földre rogyott, testét pedig hangtalan zokogás kezdte rázni.

Már pontosan tudta, ki volt egykor ez a most cafatokra szaggatott test; ő volt az, az egyik legjobb barátja, Ray Toro, az egyik legcsodálatosabb ember a világon, akivel valaha találkozott. A könny patakokban folyt végig arcán, ahogy ott térdelt halott barátja fölött. Végigsimított a vértől összetapadt hajon, mely miatt régebben annyit ugratták Ray-t, és az emlékek heves áradatától még keservesebb zokogásban tört ki.

Idő közben a banda többi tagja is odaért és a jelenetet látva ők is közelebb akartak menni. Gerard azonban felállt, otthagyva a jéghideg testet a földön és a barátai elé állt. Nem engedte őket Ray holtteste közelébe, úgy érezte, nem hagyhatja, hogy a srácok így emlékezzenek rá. Azt akarta, hogy arra a Ray-re emlékezzenek, akivel a legjobb koncerteket adták, akivel együtt buliztak, akivel együtt aludtak a buszban, nem pedig arra a Ray-re, aki most péppé verve feküdt a szemétben.

A többiek megértették Gerard-ot és nem ellenkeztek vele, ők maguk is inkább a mindig vidám Ray-re akartak emlékezni.

Gerard kihúzatta Ray testét a szemétből és valaki egy papírlapot nyomott a kezébe azzal, hogy azt barátja mellkasán találták, még amikor megtalálták. Az amúgy fehér lapot most vérfolt tarkította, közepén pedig egy áthúzott ellipszisben egyetlen szó volt olvasható: LATINO. Gerard most már pontosan tudta, hogy Ray-nek miért kellett meghalnia, és keserves zokogásban tört ki, de ezúttal nem csak a fájdalom miatt, a belülről mardosó bűntudat könnyei voltak azok. Úgy érezte, ha nem engedi el azokat a férfiakat délután, Ray még most is élne.

Amikor mindent elmondott társainak, mindenki összeomlott. Síratták elvesztett barátjukat, zokogtak a tehetetlen dühtől. Gerard-on kívül azonban még két ember érzett bűntudatot: Worm, mert úgy érezte, az ő feladata lett volna megvédeni Ray-t már délután, és Frank, hiszen ha nem issza meg az utolsó sört, Ray nem ment volna sehova és nem keveredett volna bajba. A többiek próbálták őket meggyőzni, hogy ez nem az ő hibájuk volt, de három ilyen makacs embert nehéz volt jobb belátásra bírniuk.

A srácok egész éjjel nem hunyták le a szemüket. Zokogtak, majd egymást próbálták támogatni és fontos dolgokat beszéltek meg. Gerard értesítette Ray hozzátartozóit, és Brian-nel együtt megszervezte Ray hazaszállíttatását. De nem ez volt az egyetlen dolog, amivel meg kellett birkóznia. Valahányszor behunyta a szemét vagy csak elmélázott, Ray összezúzott testét látta maga előtt és tudta, azt a képet sosem lesz képes kitörölni az emlékei közül.

Reggel elszállították Ray testét, a srácok pedig indultak tovább a turné következő állomására, ahol este hétkor már zúzniuk kellett. A buszban befejezték a show-ra való felkészülést, az út hátralevő részét pedig mindenki néma csendben töltötte el.

Amikor odaértek, beálltak a busszal a parkolóba és hamarosan kisebb tömeg gyűlt a busz köré, arra várva, hogy a banda kimenjen aláírást osztani és beszélni a rajongókkal egy keveset. Ezen a napon viszont ez mind elmaradt, a srácok sajnálták az órák óta kint ácsorgó fiatalokat, de egyszerűen képtelenek lettek volna bájologni velük, miközben legjobb barátjuk egy hideg halottaskocsiban tartott Jersey-be.

A kinn állók csalódottak voltak, a koncert előtt azonban mindenki elszivárgott a busz környékéről, hogy minél jobb helyet találjanak a színpadnál.

A színpad előtt hatalmas tömeg verődött össze, mindenki a banda nevét kántálta és ritmusos tapssal próbálták előcsalogatni a fiúkat. A fesztivál szervezői bejelentették a srácokat, ők pedig egyesével felmentek a színpadra, mind feketébe öltözve; bár ők amúgy is feketében voltak legtöbbször, ez most Ray-nek szólt. Bob dobfelszerelése a helyén volt, a banda felsorakozott, ki-ki a megszokott helyén, csak Ray nem érkezett meg. Ray hiánya a közönségnek is feltűnt és hamarosan skandálni kezdték a nevét; a tömeg eufórikus hangulatba került, még az sem tűnt fel nekik, hogy Frank-ék nem vitték fel a gitárokat, és hogy ezúttal Bob is ott állt mellettük. A fiúk egy darabig megpróbálták visszatartani a Ray neve hallatán kicsordulni készülő könnyüket, amikor azonban már tíz perce hallgatták, ahogy a fiatalok Ray-t követelik, lehullottak az első könnycseppek. Hangtalanul zokogtak mind, kivéve Gerard-ot, ő még mindig próbált erősnek látszani.

Legszívesebben ők is a tömeggel együtt üvöltöttek volna, hogy Ray jöjjön elő, de ők már tudták, hogy teljesen felesleges lenne minden erőfeszítés; Ray végérvényesen elment és ezen semmi sem változtathatott.

Amikor Gerard már nem bírta hallgatni a szűnni nem akaró kántálást, és úgy érezte, felkészült, hogy teljesítse feladatát, csendre intette a zúgó embertengert.

Gerard szóln próbált, de torka hirtelen összeszorult és percekig kellett köszörülnie azt, hogy végre beszélni tudjon. Fölhúzta szemöldökeit, melytől mély, függőleges barázdák jelentek meg közöttük, állkapcsa pedig ugrálni kezdett, ahogy összeszorította fogait az idegességtől. Nem tudta, hogyan mondja el azoknak a kölyköknek ott lent, hogy az ember, akit mind annyira tisztelnek, és hősként néznek fel rá, nem lesz többé köztük, így inkább egyenesen a közepébe vágott.

- Ray ma nem lehet itt és többé nem is lesz, mert valakik nem fogadták meg a tegnapi tanácsom… Tegnap éjjel valakik megtámadták őt és… - Gerard hangja elcsuklott - … és agyonverték.

- Nagyon súlyos? – kiabálta be valaki a tömegből.

- Nem, Ray nem szenved. Már nem… Ray-t tegnap éjjel halálra verték, nem élte túl. – Gerard megtört.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, végérvényessé tette a történteket és ekkor már nem tudta visszatartani a szeméből feltörő könnyeket. Zokogni kezdett, keservesen, úgy, mint addig soha.

Hallotta, ahogy a tömeg zúgolódni kezd, ahogy néhányan azt mondják, ez biztosan a show része és Gerard milyen élethűen játszik; mások komolyan vették, és sírni kezdtek. Amikor aztán az addig kételkedők kezdték felfogni, hogy itt szó sem volt tréfáról, ők is zokogni kezdtek.

Gerard oldalra pillantott és látta, ahogy barátai lehajtott fejjel törölgetik arcukat, és erőt vett magán, hogy legalább ő ne omoljon össze és elmondja a rajongóknak, amit fontos volt tudniuk, és hogy egyúttal nekik is erőt adjon.

- Az egyik legtehetségesebb és legjobb ember meghalt azért, aki, és ami volt. Mert puerto rico-i volt… Ray-t brutálisan, előre megfontolt szándékkal ölték meg és a tettesek most is ott vannak köztetek!

Lehet, hogy ott áll melletted, hogy ő adta el neked a jegyet, hogy ő hozza ki neked a pizzát és lehet, hogy TE leszel a következő! Srácok, fogjatok össze ellenük, mert ők, a ’tiszta faj’ – emelte ki gúnnyal Gerard – itt élnek köztetek, családot alapítanak, és közben gyilkolnak. – szünetet tartott – Ne csak azért legyetek szomorúak, ami Ray-jel történt, hanem mindazokért, akiket eddig ez a sors súlytott és akiket ezután is ez a veszély fenyeget! Fogjatok össze az összes afrikai és latin-amerikai származású emberért, az ázsiaiakért, a homoszexuálisokért, a betegekért,…  és magatokért! Mert nem tudhatjátok, mikor lesztek TI az üldözöttek, hogy miért nem fogtok megfelelni nekik. Titeket is megölhetnek a szemetek színe miatt, mert szeplősek vagytok vagy, mert nem tetszik nekik a ruhátok… - Gerard várt egy kicsit, végignézett az egymásba kapaszkodó fiatalokon, majd felkiáltott – Állítsuk meg őket! – ezután ismét szünetet tartott, végül könnyes szemmel fejezte be a monológját.

- Ray meghalt, és többé nem játszik nektek, de ti sose felejtsétek el őt, mindig legyen hely számára a szívetekben, és így örökké velünk lehet…

Ray meghalt és vele együtt meghaltunk mi is… - Gerard lehajtotta a fejét – Sajnálom, srácok, de tegnap éjjel az MCR-t is megölték, és többé nem támadunk fel…

A tömeg leült a földre, volt, aki térdre ereszkedett és összeborulva, öngyújtók lángjánál imádkozni kezdtek Ray-ért és egy jobb világért…