- Srácok, kimegyek sörért, mert valaki megint megitta az összeset, de újat már nem tudott hozni… - nézett Ray jelentőségteljesen Frank-re.

- Uhh, bocsi haver, elfelejtettem, hogy én ittam meg az utolsót, tényleg bocs. Akarod, hogy veled menjek?

- Nem, maradj csak. Egy pár doboz sörrel talán még én is elbírok. – veregette meg barátja vállát egy mosoly kíséretében.

Ray elsétált a legközelebbi napernyős kis árushoz és hamarosan két hatos sörrel és egy csomag Twizzlers-szel indult vissza, amit addig zsebre vágott. Útközben a parkoló mellett sétált el és néhány sorral beljebb meglátott egy fekete DeLorean-t, ami teljesen lenyűgözte, ezért közelebb is ment, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Körbejárta az autót; megcsodálta a gyönyörű karosszériát és a csillogó felniket és magában elhatározta, hogy ő is vesz majd egyet.

Már éppen ment volna tovább, hogy visszaérjen a buszba, mielőtt az édesség olvadni kezdett volna a zsebében, amikor fojtott kiáltásokat és erőtlen nyögéseket hallott a parkoló kocsik sűrűjéből. Elindult a hang irányába, mely, ahogy haladt, egyre erősödött. Mikor már egészen közel járt, ütések, rúgások hangját is hallotta, a felszínre törő düh pedig szinte kézzel fogható volt. Amikor meglátta a hang forrását, összerándult a gyomra az idegességtől és a haragtól.

Három férfit látott símaszkban vagy kendővel az arcukon, akik egy elgyötört, megkínzott fiú fölé hajoltak. Ütötték, rúgták, ahol érték és obszcén mondatokat vágtak a fejéhez. Ray, ha nem hallotta volna azokat a sértő, megalázó szavakat, akkor is tudta volna, miért bántják a fiút, aki tehetetlenül feküdt, tűrve az egész testére záporozó ütéseket. Csak rá kellett néznie és már pontosan tudta, hogy a fiúnak csupán egyetlen bűne van, de az hatalmas. A bőrszíne nem fehér, hanem fekete. Ez a korántsem fair harc arra ment ki, hogy megöljék a fiút, és büszkén verhessék a mellüket, hogy még egy ’szemetet’ elsöpörtek a föld színéről.

A férfiak látásmódja világos volt, az egyiküknek, aki kendővel fedte el az arcát, tar kopasz volt a feje, nyakán pedig egyértelmű nácista jel tetoválása éktelenkedett.

- Engedjétek el azt a kölyköt!- üvöltött rájuk Ray, aki a látottaktól teljesen elborzadt.

A támadók felkapták fejüket, de a 16-17 éves forma gyereket nem eresztették el.

- Húzz innen, öreg, és nem láttál semmit, érted!? – förmedt ár az egyik símaszkos.

- Azt mondtam, engedjétek el! – válaszolta Ray üvöltve.

- Balhét akarsz? Na, húzz a picsába innen, amíg lehet!

Aztán visszafordultak a gyerekhez és ütötték tovább, mintha mi se történt volna.

Ray-ben forrtak az indulatok, tudta, hogy egyedül nem fog elbírni három akkora emberrel, de nem akarta végignézni, ahogy halára vernek egy ártatlan gyereket. Lerakta a söröket, összeszedte minden erejét és a támadókra rontott, akik a meglepetéstől megszólalni sem tudtak. Ám ez csak néhány másodpercig tartott. Amint felocsúdtak, már lendült is a kezük Ray arca felé. Most már mindkettőjüket ütötték; Ray lekerült a kölyök mellé a földre, és bár próbált védekezni, ellenállása mit sem ért a három megtermett támadóval szemben.

Megpróbált összegömbölyödni, hogy minél kisebb támadási felületet biztosítson kínzóinak; ezt már 15 évesen jól begyakorolta.

A kendős férfi lehajolt hozzá, hogy könnyebben hozzáférjen az arcához, ám ekkor elvigyorodott.

- Tudjátok, ki ez? – kérdezte kárörvendve.

- Nem, mér’, ki?

- Annak a köcsög zenekarnak az egyik gitárosa. Az, amelyikben az a két kis köcsög nyalja-falja egymást, az MCR.

- És? Így is, úgy is megkapja, ami jár neki… - röhögött az egyik.

- Nem… Többet kap… Ez itt egy kibaszott bevándorló… egy puerto rico-i. – köpte a szavakat undorral.  – Még jó, hogy pont erre tévedt, ez legalább annyira megérdemli a sorsát, mint ez a nigger féreg mellette. Meg kell tisztítanunk a földünket az aljanéptől! Ha ezekkel végeztünk, megkeressük azt a két buzit is, hogy megtanulják, mire kell használni a farkukat… - vigyorgott a kendős gúnyosan.

Ray most már tudta, hogy nincs menekvés, mindkettőjüket juttatják, és akkor még örülhetnek, hogy ennyivel megúszták.

Közelebb kúszott a fiúhoz és átkarolta, hogy védje az összetört testet, magában pedig imádkozni kezdett, hogy minél előbb túl legyenek rajta.

Behunyt szemmel várták a végét, és már-már kezdték feladni a reményt, hogy túlélik a verést, amikor valami hatalmas erővel rántotta le róluk egyesével az ’igazságosztókat’. Ray felnézett és egy óriást látott meg, aki könnyedén elbírt mindhárom férfivel. Segítője is volt, bár ő fele akkora sem volt, mint az óriás. Ray-nek a szemébe sütött a nap, ezért nem látta az arcokat.

Miközben dulakodtak, az egyik támadó ágyékon rúgta a hatalmas embert, aki ettől egy percre összecsuklott, a három maszkos pedig elmenekült. Utánuk akart menni, de az alacsonyabb fickó leintette.

- Hagyd őket, most inkább velük kellene foglalkoznunk. Nézd meg, hogy néznek ki…

Odasiettek a két földön fekvő alakhoz, közben szólongatva őket.

- Ray? Ray, jól vagy? – kérdezte az alacsonyabb aggódva.

Ray ismerte a hangot, de hirtelen nem volt benne biztos, hogy tényleg az az ember szólongatja, akire gondol.

Amikor a hang gazdája odaért hozzájuk, Ray fölé hajolt, ezzel eltakarva a napot. Ray végre meglátta az arcot, melynek abban a pillanatban mindennél jobban örült.

- Gerard?

- Jól vagy, Ray? Uhh, hülye kérdés, csak rád kell nézni…

- Nem, nekem nincs komolyabb bajom, viszont a kölyök… - odafordult a mellette fekvő fiúhoz, akiből ömlött a vér – Úristen, csinálni kell valamit, vagy itt fog meghalni! – mondta Ray könnyeivel küszködve.

Gerard talpra segítette Ray-t, a nagydarab fickó pedig ölbe kapta a fiút és elindultak a legközelebbi készenlétben álló mentőhöz. Ray csak ekkor ismerte fel Worm-ot, a banda testőrét.

- Köszi, srácok, hogy segítettetek. Mostanra már én is így néznék ki… - nézett le szomorúan a kölyök összezúzott arcára.

Miután átadták a fiút a mentőknek és Ray apróbb sebeit ellátták, a srácok visszamentek a buszba.

Mikey és Bob a busz nappalijában ült és megdöbbenve kérdezgették Ray-t a történtekről olyan sebességgel, hogy Ray-nek ideje sem volt válaszolni.

- Hey, Ray, hoztál sört? – kérdezte Frankie vidáman, a hálóhelyiségből kifelé jövet.

Rá sem nézve barátja arcára, keresni kezdte a hűs sört, mely az ilyen forró nyári napokon életeket is menthet, aztán, amikor sehol sem talált egy dobozzal sem, ismét Ray-hez fordult.

- Nem hoztál sört? Hiszen azért mentél ki, nem? – de az utolsó mondatot már suttogva fejezte be, meglátva társa felrepedt ajkát és szemöldökét, és a mostanra zöldülni kezdő foltokat a karján.

- Bocsi, Frank, nem hoztam sört… Legalábbis idáig nem sikerült elhoznom… - mosolygott kicsit feszengve Ray.

- Úristen, Ray! Mi történt veled? Jól vagy? – kérdezte Frank kétségbeesetten, szemében pedig látszott az őszinte sajnálat.

- Jól vagyok, ne izguljatok, szerintem a show-val sem lesz gond, semmim sem tört el… A parkolónál összeakadtam néhány szemét állattal, akik a szart is kiverték egy szerencsétlen feka srácból… Megpróbáltam segíteni neki, de ők hárman voltak… Ha nem jönnek arra Gerard-ék, lehet, hogy már nem is élnénk… - mondta kissé megborzongva. – A sör is ott maradt a parkolóban, viszont – és az elborzadt Frankie-hez fordult mosolyogva – hoztam neked mást!

Előhúzta nadrágja zsebéből a megpuhult Twizzlers-t és meglóbálta a srác orra előtt.

- Remélem, ettől jobb kedvre derülsz! – mosolygott tovább, látva, hogy Frank csillogó szemmel nyúl az édességért.

- Bocsi, srácok, csak egyet hoztam. Hiszen Frankie az egyetlen kiskölyök itt, akit édességgel boldoggá lehet tenni.

- Jah, de azért mi is szeretjük ám az édességet! – mondta Mikey vigyorogva.

Frank felnézett a félig kibontott csomagolásból és nagy, kölyökkutya szemekkel kérdezte meg barátait, hogy kérnek-e belőle ők is.

- Nem, Frankie, csak hülyéskedtem. – nevetett Mikey – Amúgy is, legutóbb, mikor te adtál nekem Twizzlers-t, az összeset az orromba akartad dugni.

- Jah, tényleg! – Mindannyian nevettek, Ray pedig még jobb kedvre derült Frankie megszokott lányos nevetése hallatán, de a vigyor hamarosan eltűnt az arcukról.

- A rendőrök elvitték azokat az állatokat? – kérdezte Frank kissé artikulálatlanul, ahogy a gumicukor pálcikák kilógtak a szájából.

A fiúk elhallgattak. Kínos csend állt be és Mikey-ék érezték, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Ugye elfogták őket a rendőrök? – kérdezte Bob most már aggódva.

- Nem… Elmenekültek, és még az arcukat sem láttam. – válaszolta Ray lassan. – Én a földön feküdtem a kölyökkel, Worm és Gerard pedig nekünk próbált segíteni…

Ezután mindenki csendben maradt egy kicsit, azon gondolkodtak, hogy vajon mikor csapnak le megint a símaszkosok. Ray törte meg a hallgatást és Gerard-hoz fordult.

- Tudod, mi a legdurvább, Gerard? Ha nincsenek ilyen patkányok, mi valószínűleg sosem ismerkedünk meg. – mondta félig mosolyogva.

- Jah, tényleg. – helyeselt Mikey, de az ő arca komoly maradt.

Gerard csak nézett maga elé és az emlékeitől borsódzni kezdett a háta.

- Miért is? Ezt még nem meséltétek. – érdeklődött Bob.

- Huhh, hát, ez igazából nem túl jó sztori.

- Szerintem, ezt én sem hallottam még… - tette hozzá Frank, hogy nyomatékosítsa mindannyiuk kíváncsiságát.

- Rendben, értek én a szóból… - mosolygott Ray, aztán sokkal komolyabb arccal kezdett bele a történetbe.

- Szóval, 15 voltam, a Belleville High-ba jártam már egy ideje és tipikus eminens voltam: jó tanuló, jó magaviseletű, visszafogott kissrác, aki mellesleg gitározott, de ezt nagyon kevesen tudták. Az a lényeg, hogy elég hamar belémkötöttek az idősebb srácok, mert rájöttek, hogy puerto rico-i vagyok. Folyamatosan piszkáltak: az órákon, nyilvános helyeken csak szóban, tesi órákon, a mosdóban vagy éppen hazafelé menet tettlegesen is. Egy idő után nem is törődtem vele, ez is a napi rutin része lett.

Aztán egyik nap egyiküket sem láttam, és azt hittem, aznap legalább megúszom a verést és a megaláztatást. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor az egyik szünetben bementem a legközelebbi mosdóba és ott voltak közülük öten, éppen az aznap ’begyűjtött’ uzsonnapénzeket osztották szét egymás között, egy-egy jointtal a szájukban.

Amikor felnéztek és megláttam azt az iszonyatos dühöt az arcukon, tudtam, hogy életem legrosszabb döntése volt aznap egyáltalán felkelni is.

Szó  nélkül indultak el felém, ketten lefogtak, az egyikük pedig akkorát vert le, hogy rögtön el is tört az orrom. Kaptam még egy párat, úgy állva; fújták a füstöt az arcomba és köpködtek is. Aztán valamelyiküktől kaptam egy akkora fülest, hogy még a szemüvegem is eltört a fejemen. Utána a földre löktek, és csak rúgtak meg ütöttek tovább… És akkor jött be Gerard.

- Jah… Borzasztó volt látni, ahogy azok öten rávetették magukat. – mondta Gerard olyan szomorúan, mintha csak most történt volna.

- És ő, ahelyett, hogy elszaladt volna, mint ahogy azt mások tették mindig, kiállt mellettem. Üvöltött velük, és amikor az nem használt, közéjük vetette magát, hogy segítsen rajtam…

Onnantól kezdve tudtam, hogy ő jó ember, és felnéztem rá. – Gerard-ra nézett hálásan, aki szemlesütve fogadta a többiek vállon veregetését. – Aztán persze őt is jól elverték.

- Jah, mert akkoriban olyan kövér voltam, hogy mire én egyet mozdultam, azok már háromszor vertek pofán! – elgondolkodott kicsit, majd hozzátette – Én kisebb sérülésekkel megúsztam, Ray viszont egy hétig feküdt utána kórházban.

- Igen, de nem a fizikai bántalmazás volt a legrosszabb. Az fájt leginkább, amit mondtak. Azok a megalázó szavak, amikkel illettek, a köpködés és az a düh az arcukon. Dühösek voltak rám, mert élek, sőt, köztük élek! És azt sem fogom elfelejteni soha, milyen élvezettel vittek be minden egyes ütést az arcomba, mekkora örömet szerzett nekik minden rúgás… Látszott rajtuk, hogy rajtam élik ki minden frusztrációjukat; hogy bántották őket, hogy némelyiket szexuálisan használták ki otthon, és ezek a dolgok később mind kiderültek. Gyűlölték a közeget, amiben éltek, mégis az ő tanaik szerint éltek.

Az apjuktól hallották, hogy a latin-amerikaiak elveszik az összes munkát a ’rendes, fehér állampolgároktól’, az anyjuk azzal tömte a fejüket, hogy az afro lányok betegségeket terjesztenek, így ők utálni kezdtek mindent és mindenkit. És ha valakit elkaptak, aki szerintük nem illett bele a tökéletes amerikai közösségbe, azt hamar elintézték…

- Igen… - helyeselt Gerard, aztán mindenki elhallgatott.

- Gerard utána minden nap bejárt a kórházba, bár nekem akkoriban az egészről semmit sem mesélt, csak azt, hogy egy barátja kórházban van… - folytatta a történetet Mikey.

- Persze, mert nem akartam, hogy ilyesmiken rágódj. 12 évesen neked még nem ilyen dolgokkal kellett foglalkoznod, azt meg úgy is tudtam, hogy te jó srác vagy és nem kell erről kiselőadást tartanom.

- Szóval, így lettünk mi barátok és én azóta is hálás vagyok Gerard-nak azért a napért. – mosolygott Ray, majd átölelte barátját.

Este, a koncerten Ray is kiállt a színpadra és mindent beleadott, hogy legjobb formáját nyújtsa. A show jól haladt és már túl voltak az egész Black Parade albumon, majd a 3 Cheers következett néhány dal erejéig. Amikor a You Know What They Do To Guys Like Us In Prison következett, Gerard megállította a zenét és a közönség felé fordult.

- Ugye mindenki ismeri a most következő dalt? Nem hallom! – A tömeg sikított. – Jól van, akkor most jól figyeljetek rám, mert ez talán a legfontosabb dolog lesz, amit valaha mondtam nektek! Most nézzetek körbe és figyeljétek meg a mellettetek, előttetek és mögöttetek állókat. Nézzétek meg, mennyire mások vagytok mind… - Gerard várt egy kicsit, hogy a fiatalok végrehajtsák, amit kért tőlük. – Rendben. Mit láttatok? Négy ember áll körülöttetek és semmiben sem hasonlítotok, a zene szeretetét leszámítva. Lehet, hogy egy afro-amerikai fiú áll a jobb oldaladon, egy ázsiai származású lány a balodon, egy szeplős, vörös lány előtted és egy homoszexuális fiú mögötted… És te mit teszel? Semmit… Vagyis remélem, hogy a megértésen és elfogadáson kívül semmit. A mai üzenetem számotokra az elfogadás! Az, hogy tiszteljetek mindent és mindenkit, tekintet nélkül fajra, nemre és beállítottságra. Azt szeretném, hogy minden élőlényt tartsatok magatokkal egyenlőnek, hiszen itt, a Földön, senki sem áll a másik fölött, mindenkinek ugyanannyi joga van az élethez! Ne legyenek előítéleteitek csupán az adott személy külseje alapján és ez az egész nem csak az emberekre vonatkozik, hanem minden élőlényre. Azért, mert az állatok kiszolgáltatottak az embernek, még semmivel sincs kisebb joguk a nyugodt élethez. Csak három szót kell az agytokba és még inkább a szívetekbe vésnetek, ez a három szó pedig nem más, mint a TISZTELET, EGYENLŐSÉG és az  ELFOGADÁS! Mondjátok velem! TISZTELET, EGYENLŐSÉG, ELFOGADÁS! – A tömeg pedig hosszú percekig ismételte a szavakat Gerard után, aztán pedig véget nem érő sikítás és füttyszó hallatszott a több ezer fős közönség felől.

Gerard látta és hallotta a reakciót, miközben intett Ray-éknek, hogy kezdjék a dalt, ám úgy érezte, hogy a többség nem érzi át igazán az üzenete lényegét, hogy nem értik az egészet és csak az eufória miatt reagáltak így.

Végigjátszották a program fennmaradó részét, majd mielőtt még lejöttek volna a színpadról, Gerard újra elismételtette a tömeggel a három szót.