Hogyan kerültél kapcsolatba fiatalon először a zenével?

A szüleimnek nem voltak lemezeik, nem voltak rádióik és nem is hallgattak zenét. A nagyanyám volt a fő kapcsolatom a zenéhez és a művészetekhez. Nagyon jól zongorázott és jól adott elő. Ő volt az, aki rábeszélt, hogy jelentkezzek a Pán Péterbe és a végén meg is kaptam a szerepet. Mikor megpróbáltam, rájöttem, hogy tudok énekelni ami elég érdekesnek tűnt.

A fiatalok hogyan kapcsolódnak a zenétekhez?

A My chemical romance-t mindig úgy láttam, mint egy bandát, ami bemutat engem és a barátaimat a középiskolában, és a bandát ami nem volt, hogy minket bemutasson –a kölyköket akik feketében jártak – akkor. Amikor én iskolás voltam nem nagyon volt más mint a Smiths és a Cure, amik nagyon jók voltak, de már feloszlak, vagy nem turnéznak. Akkor nem volt olyan új zenei hullám ami minket képviselt volna.

Hogy írnád le a fiatalokatt akik a bandádat szeretik?

Rendkívül kreatívak, intelligensek, kifejező képesek és nagyon egyediek, persze attól eltekintve, hogy szeretnek feketében járni. Mindenhonnan jönnek és a városukban valószínűleg ők az egyedüliek akik úgy néznek ki, de mikor eljönnek a show-nkra mindannyian egyenrangúak. Az egyik legnagyobb dicséret, amit tőlük kaphatok az az, hogy „ A legjobb barátommal az egyik koncerteteken találkoztam” vagy, „A legjobb barátommal az interneten találkoztam, mikor a koncertetekre szerettem volna eljutni”. Ez király, mivel ez nekem nem volt meg. Én nem találtam egyetlen egy NOFX rajongót a közelben.

Az internetes technológia úgy néz ki segítette a zenéteket. Hogy hat ez károsan mégis a zenére?

Nekem hiányzik a lemezboltba járás. A következő 5-10 évben a gyerekek akik most nőnek fel nem fognak sosem elmenni egy zeneboltba. Ez olyan furcsa. Ez a zenét eldobhatóbbá változtatja, és az illusztrációkat és a csomagolást feleslegessé teszi, ami szomorú. Semmi sem jobb annál, mint valamit fizikai valójában kezedben tartani. Én szerettem felfedezni a zenét úgy, hogy csak a csomagolás alapján vásároltad meg, vagy a banda nevéről, a számok címéről. A Pink Floyd albumok mindig megragadtak - Wish You Were Here, Animals, Dark Side- vagy a Good Riddance 7” (bakelit) a borítón lévő torz babával. Emlékszem amikor beszerettem a [Smashing Pumpkins] Gish-jébe, aztán visszaszámolni a napokat a Siamense Dream megjelenéséig. Egy órát utaztam busszal, hogy aztán a sétálóutcán megvehessem. Hihetetlen érzés volt, valami amire én áldoztam pénzt.

Melyik művész fontos szerinted a jövő zenéjének számára.

Conor Oberst. Fenomenálisak a dalszövegei. Szerintem a mi generációnkért beszél. Csak egy dühös fiatalként indult Omahából, Nebreskából. Onnantól kezdve bejárta a világot és turnézott és az élményei beszivárogtak a szövegeibe is. Most egy kicsit jobban ő is visszatért az emberekhez, kevesebb társadalmi vonatkozással. Nagyon szeretem. Ő tényleg hozzám szól.

Mi a legnagyobb probléma amivel a világunk ma szembenéz?

Most panaszkodhatnék politikai személyekről, beszélhetnék háborúról, fegyverekről és globális felmelegedésről, de minden onnan indul ki, hogy az egyik ember hogyan viselkedik a másikkal. Ez a probléma. Az emberek önzők, kapzsik és intoleránsak lettek. Nem fogadják el a másikat annak vallása, bőrszíne, neme és szexuális hovatartozása miatt. Láttam ezt punk klubokban és láttam a világban is.

Mint valamikori drogfogyasztó, mit gondolsz a mottóról: „szex, drogok és rock & roll”?

Ha mi zenészek el tudnánk ezt kerülni, talán tudnánk is valami igazán nagyot és fontosat alkotni. És most nem csak azért mondom, mert tiszta és józan vagyok – ennek semmi köze nincsen ahhoz. Mikor drogoztam akkor az önpusztítás varázsa tartott ott. Valami nagyon romantikust találtam abban, hogy szabotálom a saját életemet és magam pusztítom el. Őszintén szólva ez baromság. Ez persze nem azt jelenti, s hogy nem lehetünk őrültek, lenyűgözők vagy viselkedünk kellene, mert mindannyian művészek vagyunk és bolondok is egy kicsit. De ettől még tudsz tisztelettudóan bánni másokkal és magaddal is.

Optimista vagy a jövővel kapcsolatban?

Teljesen. Mindig hittem világban. Mikor 15 éves voltam kiraboltak egy 357-es Magnummal, a fejemhez szegezték a pisztolyt és letérdeltettek, mint a kivégzéseknél. De nem érdekel, hogy a világ mennyire csúful el, vagy milyen bolondnak mutatja magát, mindig volt és lesz hitem. A szeptember 11-ei események óta, mikor láttam, hogy a tragédia pillanatai, hogy mutatják meg az emberek igazi arcát és tartja össze őket, azóta újra van bizalmam.