Gerard leült, és nekilátott az egyik szeletnek.

Amy elkészült. Pár perc múlva már a konyhában volt.

- Ó, már abba hagyták?! …Kár. Vajon mit szóltak volna, ha én is beszállok. Persze kitolt fogakkal. Akkor hogy visítottak volna.

Gerard nagyot nevetett.

- Megnéztem volna.

- Figyelj, G. Megvan a megoldás. - kezdte a lány lelkesen, és ezzel a lendülettel felpattant az egyik bárszékre G mellett. - A démonkirály elvileg legyőzhetetlen. Tehát semmilyen tisztavérű lény nem ölheti meg. De mint mindenre, erre is van egy kiskapu. Csak egy erős keverék végezhet vele.

- Te az vagy.

- Keverék igen, de nem elég erős. Még nem. Itt válik fontossá a bíbor vér. Ahhoz, hogy a keverék elég erős legyen, egy magasabb hatalom vére kell.

- Vagyis?

- Elmegyek ahhoz az egyetlen hatalmas vámpírhoz, akivel jóban vagyok, és leülök vele beszélgetni. Dúlszi elég erős, és idős. Alkalmas lenne.

- Az nem három éve volt?

- Segíteni fog, hidd el.

- Rendben. …Mikor indulunk?

- Wow! Ilyen bátor vagy, vagy csak nem tudod, hogy hová megyünk? …Egy csapat igazi, vad, vérszomjas vámpír közé.

Gerard nagyot nyelt. Szerette volna visszaszívni, amit az előbb mondott. Amy megfogta a kezét.

- Ne aggódj, nem fognak bántani. Nem mernének hozzátok érni… Naplementekor indulunk. - ezzel elment.

G felpattant. Még csak most jutott el a tudatáig, hogy mit is mondott a nő. Pár perc múlva lemegy a nap. Bement a nappaliba.

- Öltözzetek srácok! Megyünk a vámpírokhoz!

A többiek se köpni, se nyelni nem tudtak, de azért szedelőzködtek.

Amy szólt Tominak, majd lement a pincébe, a fegyverraktárba. Egy 4x4m-es kis helység volt az egész, de teli mindenfélével: a vadászkésektől a gépfegyverekig.

Összeszedett ezt-azt egy kisebb cucctáskába.

Tamás előhozott valami kisbuszt a garázsból, és megállt vele a bejárat előtt. A fiúk már ott vártak.

Amy is megjelent, kezében a táskával. Becsukta a nagy ajtót, bezárta a kastélyt.

- Beszállás! Tomi, ülj át a másik oldalra. Én vezetek.

- Oké. Gyere.

Mikor lement a nap, a kisbusz már a főúton járt.

- Merre megyünk? - kérdezte Tamás.

- Mondtam, Dúlsziékhoz.

- Jó, de helyileg?

- Az előbb is értettem. De nem mondhatom meg.

- Miért?

- Mert nem. …Egyébként egy barlanghoz.

- Barlang?! Milyen messzire megyünk?

- Kb. egy órányira van.

- Na jó, de

- Tomi, légyszi! Hagyd abba! Ne kérdezgess!

Hallgattak. Nem néztek egymásra. Szinte harapni lehetett a feszültséget.

Amy sem értette, mi ütött belé.

- Bocs.

- Semmi. - mondta Tamás szomorúan. - Érthető hogy ideges vagy.

A nő kérdőn nézett a srácra.

- Nem aludtál túl jól.

- Mire gondolsz? - kérdezte a lány még mindig azzal az arckifejezéssel.

- Ne csináld már. Tudod mire gondoltam. …Hallottam.

Amy nagyot sóhajtott.

- Igazad lehet.

- Mi történt?

- Nem tudom. Még sosem voltak ilyen durvák a rémálmaim. - közben rágyújtott egy cigire.

- Elmondod?

- Inkább nem.

- Oké.

Megint csend következett.

Amy az álmán gondolkozott. Mindig is voltak rémálmai. Azokban a szerettei halálát látta, vagy azok kísértették, akiket megölt. Ebben azonban az a bizonyos festmény kelt életre. Ő volt a dhampír, de a történet az ő halálával végződött. Véres volt, és túl valóságos.

- Nézted már a karod, Gerard? - szólt hátra.

- A trutyi óta még nem.

- Pedig érdemes lenne. - mondta mosolyogva.

Tomi a kesztyűtartóban kotorászott.

- Mit keresel? - érdeklődött Amy.

- Ollót.

- Kés jó lesz?

- Jó.

- Tessék! - kihúzta a tőrét a bakancsa szárából, és odaadta Tominak, aki ezután Gerardhoz fordult.

- Mutasd a kezed.

- Oké. - levette a pulóverét, és odatartotta a karját Tamáshoz.

- Ne mocorogj. Nem akarlak megvágni. - levágta a kötést. Már csak egy apró heg volt az egész.

- Wow! Ez a cucc… tényleg fantasztikus! - mondta G meglepődve.

- Végül mindenki ezt mondja. - nevetett Amy.

Bob és Frank sutyorászott valamit hátul, nevetgéltek. Gerard hirtelen hátranyúlt.

- Most már abba hagyhatnátok! Nincs köztünk semmi.

- Még. - mondta Franky nevetve. Ezen már Ray is kuncogott.

- Mi van? Min röhögtök? - kérdezte Mikey türelmetlenkedve - Mondd már. - és oldalba vágta Rayt.

- Semmi. Majd G megmondja.

Lassítottak, és egy földútra kanyarodtak.

- Innen kicsit óvatosabban. - szólt Amy. - Bármikor Jöhetnek.

- Kik?

Ebben a pillanatban három nagy, vállas fickó jelent meg az úton a semmiből.

- Ők.

Megálltak. Amy kiszállt, és odament a középen állóhoz.

- Heló Egyes! Régen láttalak.

- Amy? Tényleg te vagy? Rég nem találkoztunk. Mi szél hozott?

- Köhöm, majd Dulszinál. Ha nem baj. - közben vetett egy pillantást az Egyes mellett állókra.

- Persze. Ja, még nem ismeritek egymást. Ő Levente ő pedig Zsolt. Finom magyar keménylegények. - a nő jól szemügyre vette a két férfit, és ők is a nőt.

- Na jól van, menjünk! - szólt Egyes. Jobb híján veled térek vissza. - nevettek.

- Bocs, hogy félbeszakítom a vadászatot.

- Á, a régi barátoknak mindig örülök.

- Egyébként nem vagyok egyedül, nem baj?

- Hát…

- Emberek, de nem kaják… Hat jó barátom van még velem.

- Oh, az más.

- Kössz.

- Tudod még az utat?

- Persze!

- Akkor gyertek. Beharangozlak titeket. - ezzel elrepült, a másik kettő pedig eltűnt a bozótban. A kocsiban nagyot néztek.

- A francba… - Frank csak ennyit tudott mondani a meglepetéstől.

- Hát… nem így képzeltem.

- Én se G.

Mikor Amy visszaült a kocsiba, még mindig nyitva volt a szájuk.

De Tamást látszólag nem lepték meg a történtek.

- Ki volt ez? - kérdezte.

- Egyes.

- Akkor ezért végeztél ilyen gyorsan.

- Ja.

- Miféle név az az Egyes? - kérdezte G. - Mármint mit jelent, vagy van egyáltalán jelentősége?

- Star Trek. - szólt Tomi. - A Star Trek-ben hívták mindig az elsőtisztet egyesnek.

- Ő is valami ilyesmi. - fűzte hozzá Amy. - De igazából nem szereti a nevét. Szerinte nem vámpírhoz illő. Ezért szereti ha egyesnek szólítják. …Egyébként tényleg nézte a Star Trek-et.

- Na ne! - röhögött Ray.

A kis, sáros földúton haladtak. A fák lombja takarta a holdvilágot. Vak sötét volt. Csak a fényszórók világítottak, és azok is csak az utat világították meg.

- Kezdek beszarni, Amy.

- Nyugi Frank.

- Ez a hely, ezek a dolgok…

- Nyugi, nem lesz bajod.

- Feláll a szőr a hátamon.

- Higgadj már le.

- Jó, oké.

Pár pillanattal később:

- Biztosan nem akarunk visszafordulni? - érdeklődött halkan Franky.

- Nem! - mondta egyszerre Amy, Tomi, Gerard, és Bob.

Kb. 20 percet mentek még.

A fák a sűrűsödni kezdtek, és az út is véget ért. Megálltak.

- Oké srácok. Innen már gyalog. Gyertek - kiszállt a kocsiból. Tamás utána, de a többiek nem nagyon lelkesedtek az ötletért.

- Jöttök?

- be az erdőbe?! - kérdezte Bob kis félelemmel a hangjában.

- Aha.

- Hát…

- Bob, srácok! Ne csináljátok már! Csak 2-3 száz méter. …De felőlem maradhattok is.

Szépen, lassan, kicsit tétovázva, de kiszálltak ők is.

- Nagyszerű! Akkor utánam. Ne maradjatok le. - a nő elindult, be az erdőbe.

Minden sötét, és ijesztően csendes volt. Csak az ágak recsegtek a lábuk alatt. Még bagolyhuhogást sem lehetett hallani. A levegő hideg volt, és nyirkos. Olyan volt ez, mint valami halálerdő, ahonnan minden élet eltűnt.

Hiába volt ez a csend és élettelenség, mert mégis mindenki úgy érezte, ezernyi szempár mered rá.