Megjegyzés: Nem vagyok orvos, nem ismerem a szakkifejezéseket,

                        sem a tüneteket, ill. azt biztosan tudom, hogy az ebben történetben említett betegség teljesen más. A főszereplő életében pedig még véletlenül sem fordult elő ilyen jellegű probléma, itt szinte minden fikció.

„Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”

- Olyan furcsa érzésem van, mintha valahogy ki akarnék lépni a testemből… Hülyeség, ez csak a cián miatt lehet… Ha most tudnám, a fejem is ráznám az értetlenségtől…, de nem megy, teljesen lebénultam… Basszus, nem tudom kinyitni a szemem. Hallom, hogy beszélnek körülöttem, de nem látom az arcokat… És ez most mi? Nem érzek semmit, de hallom a fém kerekek csikorgását.

- Beteg neve?

- Bob Bryar…

- Életkor?

- 27.

- Mi történt?

- Ételmérgezés… Cián… Benne volt a vacsorájában, még az üveg is asztalon volt a tányérja mellett… Öngyilkosság…

- Sosem értettem az öngyilkosokat… Teljesen értelmetlen, amit csinálnak… Az addig rendben is van, hogy ők meg akarnak halni, de a szeretteikre miért nem gondolnak? Ennél önzőbb dolog nincs is! Várj csak! Nekem nagyon ismerős ez az alak… Valami híres ember, nem?

- Ja, de… Dobol a My Chemical Romance nevű zenekarban. Nem is értem, mi lehetett a baja…

- Jellemző… Azért, mert híres ember vagyok, már nem is lehetnek problémáim… A gyerekkorommal tényleg nem volt gond, mindenki szeretett. A bajok gimiben kezdődtek… Amikor minden srác megnyúlt, velem nem történ semmi. Azaz nőttem én, csak éppen nem hosszában, hanem széltében. Hamar én lettem a gimi bohóca. Ha azt akarták, hogy menjek oda hozzájuk, csak ennyit mondtak: ’Bryar, gurulj ide, kérdezni akarok valamit!’. A tanárok sem voltak különbek, az egész osztály előtt járattak le. Emlékszem, Mr. Cross volt a legaljasabb mind közül. Ő még a táblához is undorító stílusban hívott ki: ’Vonszold ki a kövér segged, Bryar, és számold ki, mennyivel kellene kevesebbet enned, hogy ne kapjon el a hányinger, ha rád nézek!’. Én meg persze az idegességtől képtelen voltam megoldani a feladatot. ’Látom, a te feladatodnak nincs megoldása. Pont ez az! Pont ennyit kellene enned, hogy a társadalom hasznos tagja lehess. Semmit! Nem elég, hogy úgy nézel ki, mint egy disznó, még az eszed sem tudod használni! Szánalmas vagy, Bryar! Menj, ülj le, az elégtelent pedig remélem, már el is könyvelted magadnak!’.

Ennyi. Ezzel telt a kamaszkorom, barátok és barátnő nélkül. Ekkor kezdtem el dobolni, segített levezetni a feszültséget. A végére annyira belejöttem, hogy a suli zenekarában is helyet kaptam. Ott megbecsültek és én hosszú idő után először büszke voltam magamra. Persze ez a hétköznapokon semmit sem változtatott. Gimi után hangtechnikus lettem, méghozzá nagyon jó hangtechnikus!

Mikor a The Used-dal dolgoztam, megismerkedtem egy iszonyat jó bandával, a My Chemical Romance-szel. Jó barátok lettünk, sokat ittunk, meg hülyéskedtünk együtt. Minden jól ment akkoriban, de a súlyomat változatlanul képtelen voltam elfogadni. Láttam azt a sok vékony, izmos embert magam körül, és valahogy nem éreztem magam jól köztük. Egyszerűen nem éreztem odaillőnek magam. Hiszen ők mind olyan szépek és kiegyensúlyozottak voltak, olyan tökéletesek, mint a reklámokban, meg a magazinokban. Én meg ott álltam közöttük az ormótlan nagy testemmel, a lelki problémáimmal és minden gátlásommal. Úgy éreztem, bűnt követek el, amikor ’befurakodok’ az ő köreikbe, hogy megmérgezzem őket.

   Oh, basszus, mi ez? Mindjárt beszakad a dobhártyám! Ezek biztosan azok a kibaszott gépek, amik az életfunkciókat mutatják. És ha ezek így sípolnak, akkor valami nagyon nincs rendben, már biztosan nem kell sokáig kínlódnom ezen a világon…

   Na de hol is tartottam? Ja, igen. MCR. Az egyik koncert után Brian, a két banda közös menedzsere, odajött hozzám Gerard-dal együtt. Felnéztem a keverőpultból, és ott állt előttem az a két tökéletes ember, az arányos testükkel, tele önbizalommal. Legalábbis Brian, Gerard azért más volt. Az ő lelkével sem volt minden rendben, de a teste miatt neki sem kellett szégyenkeznie. Pedig ő is ugyanonnan kezdte, ahonnan én… Ember! Hogy a francba tudott így lefogyni? Hahh! Azt hiszem, ha nekem lenne példaképem, az ő lenne, Gerard Way, a határtalan akaraterejével és elszántságával.

Gerard elmondta, hogy bizonyos okok miatt meg kellett válniuk Matt-től, a dobosuktól. Ez a legrosszabbkor jött nekik; egy éppen befejezett album és egy pár napon belül leforgatandó videoklip előtt elveszíteni a dobost, a legnagyobb szívás a világon! Ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha maga Gerard, az énekes, hagyja ott a bandát. Én persze ledöbbentem, meg szörnyülködtem egy sort, de semmi okosat sem tudtam kinyögni. Aztán Brian a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és megkérdezte, hogy igaz-e az, hogy én doboltam. Én meg csak bámultam rá és bólintottam a fejemmel. Sosem fogom elfelejteni, milyen fejet vágott akkor Gerard. A megkönnyebbüléstől széles mosoly terült el az arcán, szemei pedig kerekebbek voltak, mint valaha. Ez utóbbi azért is volt érdekes látvány, mert amúgy állandóan részeg volt, és ebből kifolyólag mindig olyan feje volt, mint aki bármelyik percben elaludhat.

Fél órával később már azt ünnepeltük, hogy az MCR-nak új dobosa van, mégpedig én. Onnantól kezdve még keményebben kellett dolgoznom; megtanulni két album dalait, persze mindezt két-három nap alatt. Tényleg nagyon durva volt, de megérte. Olyan társaságba kerültem, ahol minden gondomat elfeledhettem, ha csak kis időre is. Ők lettek a legjobb barátaim, a testvéreim; Frank-kel voltam a legjobb barátságban. Ember! Az a srác tényleg nagyon fog hiányozni, a hiperaktívságával és a hatalmas szívével együtt, meg persze a vihogását sem fogom elfelejteni soha. Bár neki sem én voltam az első, ott volt neki Jamia, a barátnője, és persze Gerard, akihez igazán különleges kapcsolat fűzte. Lényegtelen, attól még az egyik legjobb barátom volt.

- Még mindig semmi változás?

- Folyamatosan romlik az állapota.

- Gyomormosás megvolt?

- Meg.

- Vérátömlesztés?

- Mindent megtettünk, amit lehet, főorvos úr! Egyszerűen semmi sem használ… Attól tartok, neki már túl késő…

- Ne is küzdjetek, kár ennyi energiát fektetni a megmentésembe… Én úgysem akarok élni… Fordítsátok inkább olyanokra az időtöket, akiket tényleg meg kell menteni.

- Főorvos úr! Leáll a szíve!

- Töltés 200-ra!

- Pfúj! Érzem az égett szagot. Kicsit jobban is figyelhetnének, hogy ne égessék le az összes szőrt a mellkasomról… Most már nem csak kövér, de égett szagú hulla is leszek!

- Nem reagál!

- Töltés 300-ra!

- Semmit! Főorvos úr, már harminc perce próbáljuk visszahozni. Hagyjuk abba, neki már vége…

- De furcsa érzés… Kinyitom a szemem…, és végre látok. Fehér minden… Tipikus kórház. Még a szagok is… De most mi a szart erőlködnek még? Nem látják, hogy élek és virulok? Itt ülök a szemük előtt, akkor mi a szart matatnak még a hátam mögött? Fel kellene állni, megnézni a többieket… Jesszus! De hisz’ itt állok! Akkor hogy a francba feküdhetek még ott? Hiába dörzsölgetem a szakállam gondolkodás közben, attól még nem fogok rájönni, mi történt.

Meghaltam volna? Tényleg meghaltam? Elképzelhető… De akkor hol van a fény az alagút végén? Vagy egy angyal? Vagy valami! Se menny, se pokol? Na, ez az igazi kibaszás! Meghalok, és mégis itt kell maradnom ebben a kibaszott pokolban? Végignézni, ahogy a családom elmegy, ahogy Katlyn új férfit talál magának és engem mindenki könnyedén elfelejt, mintha soha nem is lettem volna itt?

Katlyn… Az az áldott jó lélek… Egy igazi angyal…

   Amikor a fiúkkal elkezdtünk turnézni, az állapotom rohamosan romlani kezdett. Legalábbis a lelki eredetű problémáim súlyosbodtak. Ki kellett állnom több ezer ember elé, később pedig több százezer ember elé, és mindenki láthatott teljes valómban, az összes súlyfeleslegemmel és extra nagy ruháimmal. Ez már annyira frusztrált, hogy úgy éreztem, tennem kell valamit. Ekkor szoktam rá saját magam hánytatására. Minden egyes étkezés után elmentem a mosdóba, ráhajoltam a vécécsészére, ledugtam az ujjaim a torkomon, és kiadtam magamból mindent. Tudtam, hogy amit teszek, nem jó, de azt is tudtam, hogy ennek előbb-utóbb meg lesz az eredménye, hogy egyszer én is ’normális, egészséges’ emberként állhatok a többiek elé. Igazam lett. Fogyni kezdtem, méghozzá látványosan. A többieknek is feltűnt a súlyveszteségem, de akkor ők még nem gyanakodtak semmire. Nem tudták, hogy valójában bulímiás vagyok, mint ahogy azt sem, milyen sokat jelentett nekem annak a pár kilónak az elvesztése.

- Nem hagyjuk abba! Nézzen ki! Látja azokat az embereket? Látja, mennyire szeretnék ismét egészségesnek látni ezt az embert itt? Nem foszthatjuk meg őket a reménytől… Pedig ez az ember talán meg sem érdemli, hogy küzdjünk érte, ha képes eldobni az életét, amikor mások éppen az életben maradásért harcolnak…