A The Black Parade címmel nemrégiben napvilágot látott anyagról a zenekar egyik gitárosával, Ray Toróval és a basszusgitáros Mikey Wayjel beszélgettünk.


A harmadik albumot szokás fordulópontnak tartani egy banda karrierjében, sokan azt mondják, hogy ez dönti el, tartós lesz-e a siker vagy sem. Egyetértetek ezzel?

Ray Toro: Teljes mértékben, ez tényleg egy fordulópont. Úgy érzem, hogy ennél a lemeznél mindent kiengedtünk, ami bennünk volt, és nem visszakoztunk, ha kísérletezésről volt szó. Az első dolog az volt, amit leszögeztünk a dalszerzés kezdetén, hogy nem állítunk korlátokat magunk elé. Ennek köszönhetően születtek olyan dalok, mint a Mama vagy a Cancer, és ennek köszönhetően kezdtünk például zongorát is használni, ami nagy előrelépés számunkra. Volt már róla szó az előző lemeznél is, de akkor valahogy lehetetlennek tűnt, nem illett a képbe. Annál az albumnál emeltünk néhány falat magunk köré, most viszont azt mondtuk: basszus, csináljuk azt, ami tényleg jólesik!

Két elődjéhez hasonlóan ez is egy konceptalbum. Régen elhatároztátok már, hogy megint rockoperát írtok, vagy csak a dalszerzés közben dőlt el, hogy így lesz?

RT: Akkor határoztunk így, amikor megírtuk a lemez intróját, aminek a címe The End lett végül. Ahogy Gerard elkezdett énekelni, egyből úgy érezte, mintha egy történetet mesélne. Ekkor kezdtünk el beszélni róla, hogy legyen konceptlemez, aztán ahogy haladtunk előre, úgy öltött formát a dolog.

Zenei szempontból miben más egy ilyen lemezt megírni, mint egy "hagyományosat"?

RT: Az attól függ, hogy milyen messzire akar menni az ember. Vannak azok a fajta konceptlemezek, amelyekben visszatérnek bizonyos motívumok, és már csak a zene hallatán is úgy érzed magad, mintha egy filmet néznél. Mi azonban elsősorban arra koncentráltunk, hogy jó dalokat írjunk, a történetet pedig meghagytuk a szövegek szintjén. Persze van, ahol "átszivárog" a zenébe is, de azt semmiképpen sem akartuk, hogy felülkerekedjen rajta.

Maga a koncepció meglehetősen tragikus és borús, hiszen a lemez a halálról, a halandóságról szól - és úgy hírlik, hogy a korong körüli munkálatok is elég szomorkás hangulatban zajlottak. Azért lett ilyen melankólikus a lemez, mert nehéz volt a munka, vagy fordítva?

RT: Jó kérdés... vajon mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? (nevet)

Mikey Way: Szerintem azért volt nehéz elkészíteni a lemezt, mert nagyon személyes anyag. Mindenki beleadta magát, kitette a lelkét, és ez megnehezítette a dolgot.

RT: Én is így érzem. Ez a lemez az életről és a halálról szól, arról, hogy nincs sok időnk itt a Földön, és arról, hogy ha meghalunk és visszanézünk, vajon mikor mondhatjuk, hogy a tőlünk telhető legjobb módon használtuk ki az időnket. Ha erről írsz dalokat, mindenképpen elkezdesz gondolkozni, hogy a francba is, itt vagyok 29 éve, vajon én megtettem mindent, amit lehetett? És ez a kérdés aztán a hatalmába is kerít, ami sok mindent felszínre hoz. Ha valami igazán komolyat, különlegeset akarsz alkotni, akkor ez így van: mélyen magadba kell nézned, és emiatt óhatatlanul előjönnek a rossz dolgok is. De a lényeg mindig az, hogy hova jutsz a végére, hogy végig tudod-e csinálni, és ez nekünk sikerült.

Ezek szerint javarészt személyes tapasztalatokból született a lemez? Netán a magatok képére formáltátok a főszereplőt, a "Beteget"?

RT: A főszereplő egy törékeny, beteg figura, aki nem igazán tudja, hol a helye, és úgy érzi, nincs senkije. Természetesen mi is éreztük így magunkat fiatalkorunkban. De szerintem bárki beleélheti magát a helyébe, hiszen egyszer mindannyian leszünk "Betegek", egyszer mindannyian ott fekszünk a kórházi ágyon. Eléggé nyitva hagytuk ezt a karaktert, keveset mondtunk el róla, és így sokan tudnak azonosulni vele.

És vajon jó, ha azonosulnak? Sokan kritizálnak titeket amiatt, hogy semmi pozitívat nem tudtok (vagy nem akartok) mondani a hallgatóitoknak. Igazuk van, vagy igenis van pozitív üzenete ennek a lemeznek?

RT: Igen, van. Azt hiszem, hogy a lemez felemelő hangulatban zárul, mert az utolsó dal, a Famous Last Words arról szól, hogy a főszereplő egy új esélyt kér, hogy helyesen tehesse a dolgait. Ennek pozitív a kicsengése. Érdekes egyébként, hogy eredetileg egy másik dallal végződött volna a lemez. Abban a formában az elejétől a végéig egy meredek lejtő volt a sztori. Így viszont nem az.

Egyébként mit gondoltok, érdeklik a szövegeitek a - többnyire fiatal - rajongóitokat? Megérinti az átlagos MCR-fant ez a koncepció?

RT: Ó, igen. Szerintem elég okos srácok a rajongóink, törődnek a szövegekkel, olvasgatják, és tovább is gondolják őket... az eddigi visszajelzések is ezt igazolják, úgy tűnik, mindenkinek leesik, hogy ez végül is valami pozitív.

Na és melyiket tartanátok jobbnak: ha több rajongótok lenne, de sokan közülük nem foglalkoznának a szövegekkel, vagy ha kicsit kevesebben volnának, de mindannyian elmélyülnének a dalaitokban?

RT: Mindig lesznek olyan emberek, akiket nem érdekel a koncepció, vagy talán észre sem veszik, hogy összekapcsolódnak a dalok, ugyanakkor a zene megérinti őket. Épp ezért tartom fontosnak, hogy a zene minden előtt álljon, a szövegek, a borító, a klipek csak utána jöjjenek. Ez az album mindenkinek mást jelenthet. Ott a borító, ott vannak a szövegek, lehet őket böngészni, lehet bennük felfedezni apró dolgokat, összefüggéseket, de fel lehet rakni egyszerűen azzal a céllal is a lemezt, hogy a zenét élvezd. Azt hiszem, hogy a Black Parade mindkét szinten jól működik.

Mit szólnátok, ha egyszer jönne valaki, és rendezne egy filmet a Black Parade-ből?

RT: Nagy álmunk válna valóra, ha ez megtörténne. Mindannyian komoly film- és filmzenerajongók vagyunk, úgyhogy óriási volna, ha születne egy film, vagy akár egy musical az albumból. Nagyon szeretnénk felfedezni ezeket a területeket, mert annyi a lehetőség, hogy szinte bűn volna nem kiaknázni.

És ki volna a tökéletes rendező?

MW: Tim Burton.

RT: Igen, ő. Elképesztő fantáziája van, és nemcsak a sötét hangulatokhoz ért: van humorérzéke is, és van benne valami gyermeki rácsodálkozás. Ezért lenne szerintem tökéletes számunkra.

Ezek szerint nem véletlenül emlékeztet a lemezborító és a booklet is az ő munkáira?

RT: Ugyanaz volt a jelmeztervezőnk, akivel Tim Burton dolgozott az Ollókezű Edwardban és Az Álmosvölgy legendájában, a hatás tehát innen jön. De azt hiszem, amúgy is hasonló az érdeklődési körünk, ez a gótikus imidzs nála is és nálunk is megvan. A booklettel kapcsolatban egyébként meg kell említeni Chris Anthony fotóst is, mert ő is részt vett az elkészítésében. Hatalmas szerencsénk van, hogy ilyen nagyszerű művészekkel dolgozhattunk.

És a legnagyobb nevet még nem is említettétek. Meséljétek el zárásul, hogy kerül Liza Minnelli pont egy ilyen lemezre!

RT: Kellett egy női hang a Mama című dalba. Először felénekelte Gerard, de közben felmerült a kérdés, hogy kit kérnénk fel a legszívesebben a Mama szerepére. Mondtuk, hogy valaki olyat, mint Liza Minnelli. Erre Rob (Rob Cavallo, a lemez producere) elkezdett telefonálgatni, és egy-két hét múlva jött a hír, hogy Liza vállalja a felkérést, ami nem semmi, hiszen ő egy élő legenda, és nagyon elfoglalt is. De mégis elvállalta, sőt bele is adta magát, előjött a saját ötleteivel, szóval élvezte a dolgot. Nagy megtiszteltetés ez, jó ha egyszer történik ilyesmi az ember életében...