Emo-terápia

Az emós korunk hőse, aki olyan szubkultúrára esküszik, amilyen valójában nincs is. Azért nincs, mert az emót oly’ sok irányzatból gyúrták össze, hogy minden definíciója egyben a „műfaj” cáfolata is. Mert az emo egyszerre melankolikus rockzene, ugyanakkor a happy szörf-punkból és a nu-metálból is táplálkozik. A 12-14 éves korosztály szereti, ugyanakkor már tíz éve, hogy megjelent a kifejezés - akkor az emo emotional punkot, azaz érzelmes, melodikus punkot takart. Az „irányzat” kulcszenekara kétségkívül a New Jerseyből származó My Chemical Romance, ugyanakkor a legtipikusabb megnyilvánulásait a chicagói Fall Out Boy szállítja. De míg a kacagányba bújtatott My Chemical Romance korosztályi apoteózisnak sem utolsó, ambiciózus konceptlemezzel, a Black Parade-dal jelentkezett, addig a Fall Out Boy nem lépett túl az iskolapadban és a folyosó öltözőszekrénye előtt pózoló tini-rocknál.

Míg a Black Parade végső soron szerethető, a műfajok szintézisére törekvő zenés szerepjáték - amit a Black Parade nevű szellembandérium ad elő, összefoglalva a „mai tinédzserek” érzésvilágát -, addig a Fall Out Boy nélkülöz minden alkotói elhivatottságot. A My Chemical Romance gyászhuszárjai intertextuális viszonyban vannak az A Night at the Operával (Queen), a The Wall-lal (Pink Floyd) és a Kabaré című musical világával, az Infinity on High számai azonban továbbra is csak a tinihorror vígjátékok „Vége” feliratainál teljesítik be küldetésüket.