A My Chemical Romance új dalaiból süt az a feszültség, amely az utóbbi időben a Way-testvérek magánéletét jellemezte. A srácok a gondok ellenére talán életük legjobb albumát hozták össze!   A zene egyfajta öngyógyító terápia számotokra? G:Nem csak a zene, hanem az alkotás úgy általában. Én azelőtt képregényeket rajzoltam: úgy próbáltam megszabadulni a démonaimtól, hogy papírra vetettem őket. Ez a módszer azóta sem változott túl sokat. Volt egy nagyon durva korszakom, amikor alkohollal oldottam a gátlásaimat, sőt időnként drogokkal is kísérleteztem. Sohasem volt olyan pillanat, amikor hajszálon múlt, hogy visszaesel-e? G: Dehogynem, számtalanszor… De ma már tudom, hogy amint újra az alkoholban kezdem keresni a válaszokat, mindent elveszítek, amit eddig elértem. Őrültség lenne kockáztatni. Gondoltál már arra, hogy megjelentesd a rajzaidat? G: Amióta a zenekar népszerű lett, könnyebben tudtam házalni velük, úgyhogy idén kiadják a képregénysorozatom, aThe Umbrella Academy (Esernyőakadémia) néhány epizódját! Mikey, te könnyebben viselted a nehézségeket, mint a testvéred? M: Sokáig úgy tűnt, hogy én leszek a zenekar házi humoristája: a fickó, aki képes mindenből viccet csinálni. De 2005 végén, a turnénk utolsó állomásán a sok magamba zárt probléma egyszerre robbant fel. Álltam a színpadon, és már egyáltalán nem élveztem a koncertezést. Kételkedni kezdtem a saját képességeimben. Ugyan a barátnőm, Alicia megpróbált segíteni, de csak ideig-óráig tudott hatni rám. Mi küldött padlóra ennyire? M: Azóta sem tudom biztosan. Valószínűleg a személyiségemből fakadtak a problémák. Persze történtek olyan események, amelyeket nyugodtan át kellett volna gondolnom, meg kellett volna emésztenem, de nem volt időm erre. Amíg a világot jártuk, meghalt a nagymamánk. Apánk a turnébuszunkon kapott kis híján végzetes szívrohamot. A helyzetet tovább rontotta, hogy az új lemezünkön egy lepukkant, szellemjárta házban dolgoztunk Los Angelesben. Nem volt sem tévé, sem rádió, sem telefon, sőt a mobiljaink sem működtek, és a fűtéssel is állandó gond volt. Még most is remeg a kezem, ha erre gondolok. Szerencsére az ügyvédünk, Stacy még időben közbelépett, elcipelt pszichológushoz. G: Most, hogy eltelt egy kis idő, már úgy tekintünk a The Black Parade-re, mintha kihúztuk volna a dugót egy vízzel csordulásig telt kádból. Nyugtassátok meg a rajongóitokat! Ugye most már minden oké? G: Aki figyelmesen hallgatja a dalainkat, és érti, hogy mit jelent az a sor a Famous Last Words-ben, hogy „I’m not afraid to keep on living”, az tudja, hogy merre tartunk. M: Ez volt az a dal, amit a pszichológiai kezelések után visszatérve először hallottam, és újra azt éreztem, amit régen. Ismét zenélni akartam, visszahozta belém a lelket. Ez lett az indulóm, a himnuszom – remélem, ezzel mások is így lesznek!