Ray

A dal a lemezkészítés legsötétebb időszakában született, L.A-ben. Az összes addig írott dalaink közül ez volt, amire leginkább illett, hogy rock. A középtempó jellemzi, amivel addig sosem próbálkoztunk; az összes dalunk vagy lassabb, vagy nagyon gyors. De ez most segített abban, hogy az első dobszók hangsúlyosabbak legyenek, majd ez fokozódjon, amikor a gitár is belép. A gitár egyszerű itt, mégis nagynak hat a dob dübörgése miatt. Nagyon tetszik, ahogy a bevezető növeli a feszültséget, amíg a versszak elkezdődik. A versszak ugyanaz maradt a stúdióban is, mint korábban, de a refrén meg lett változtatva, ami a dal előnyére vált. A refrén addig lassabb volt, de Rob ötlete volt, hogy a tempó maradjon ugyanaz, mint a versszakoknál. Először nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e változtatni, mert a refrén előtt volt egy pillanatnyi dráma, ami így a változtatással hiányzott. Hogy mekkorát tévedtem... az, hogy a ritmus megmaradt, a refrénben levő vokálnak teljesen új életet adott, és az eredménytől tényleg mindenkinek elállt a lélegzete. Emlékszem, hogy elmentem kávéért, plusz még volt néhány dolgom, kábé egy órát voltam távol. Amikor visszaértem, Rob és Gerard már felvették ezt a hihetetlen refrént, ami teljesen új és más volt az addigitól. Emlékszem, hogy a hideg futkosott a hátamon, amikor először meghallottam. Nem csak a dallam gyönyörű, hanem a szöveg is tényleg hozzám beszélt.

A refrénhez kellő hangszínek beállítása jó dolog volt. Ha ismered Rob munkáját, akkor tudod, hogy az ő műve a valaha volt legagresszívabb gitártónus, aminek a neve „White Hot”. Ezt nagyon jól a Jawbreaker ’Dear You’-ján tudod megfigyelni. Lényegében, amikor egy gitár csak úgy előbukkan a semmiből és fenékbe rúg, az a „White Hot”. Mi ezt még tovább akartuk fejleszteni. Rob nagyon izgalomba jött, és csak úgy ontotta magából az új tónusokat, mi meg abba se tudtuk hagyni a röhögést, mert az összes cucc hangos volt, koszos, és gyönyörű. Mindannyian el kezdtünk kiabálva neveket adni a tónusoknak, akár csak a gyerekek. Végül megszületett a ’Nemesis’ és a ’Black Fire’, amit akkor hallhatsz, amikor a refrén belép. Azidőtájt, mikor ezt a dalt írtuk L.A-ben, egy csomó Blizzard of Ozz-t hallgattam. Randy Rhoades az egyik kedvenc gitárosom, és egy olyan szólót szerettem volna, ami a stílusához hasonlít. Ez az, ahonnan az inspiráció jött. Valami zaklatottat, kétségbeesetett, érzelmekkel teli cuccot akartam, szóval végighallgattam a kedvenc Rhoades szólóimat, majd aludni mentem. Másnap reggel az első dolgom az volt, hogy a kezembe vettem a gitáromat, elindítottam a dal már meglévő demóját, majd elkezdtem játszani, ami csak jött. Mindig is tetszett, ahogy Randy néhány hangjegyet megdupláz, de különböző ritmusban játssza őket, vagy ahogy harmoniát ad egy vagy két hangjegyhez, szóval ezt próbáltam én is megcsinálni. Igazán a szóló végefelé figyelheted ezt meg. Azért vagyok megelégedve azzal, amit végül is írtam, mert ezt tényleg az adott pillanat ihlette, és jól mutatja, hogy akkor mit éreztem.

Frank feljött ezzel a remek pengetős résszel, ami a szóló utáni csendesebb részben van; az egész földöntúli, és egy másik tájra visz el téged, mielőtt a dal teljes erővel visszatér. Ami nagyon fasza volt, hogy ezt a részt csak véletlenül találta ki, és nem is hiszem, hogy felfogta, hogy milyen remek ez a rész, amikor először játszotta. Szóval, amikor a csendes rész után újra visszajön a dal teljes erővel, akkor hallhatod, hogy milyen volt a régi refrén. Vicces, hogy végül is hogy használsz fel egy bizonyos részt egy másik helyen, és gyakran jobban működik ott, mint az eredeti helyén. Írtam egy kis ismétlődő részt erre a szakaszra, amikor a refrén visszatér, szerintem ez szépen vezeti le a dalt. Doug, a technikusunk, nagyszerű munkát végzett azzal, hogy a dal végénél a zenét fokozatosan lehalkítja, és legvégül csak az éneket hagyja meg.

Amikor elkezdtük megírni ezt a dalt, úgy fogtunk neki, hogy ez lesz az utolsó dal a lemezen, és majd összefoglal mindent, amit addig hallottál, és úgy fejezi be a lemezt, hogy újra akard hallgatni az egészet. Úgy hiszem, hogy elértük ezt a célunkat.

 Frank

Ismét az L.A-s időszak végefelé született, a Sleep nővére. Azonban a refrén nem született meg addig, amíg Gerard fel nem énekelt valamit már a felvevő stúdióban. Tulajdonképpen meglepett minket vele. Elmentünk kávéért, és amikor visszaértünk, azt mondta, hogy hé, hallgassátok csak ezt meg... már akkor tudva, hogy majd mindenképpen ránk fogja beszélni. Annyira meg voltam lepve, mert teljesen különbözött attól, amit eredetileg fel kellett volna énekelnie, hogy még azt se tudom, hogy hogyan reagáltam. Nem hiszem, hogy rögtön az első hallgatásra tetszett, és nem tudom, hogy miért. A dallam és a szavak tényleg kitolták ennek a számnak a határait. Nekem ez a tökéletes dal ennek a lemeznek a lezárásához.