Ray

Ez a dal lett a lemez legkísérletezőbb dala, ahol tényleg csak jól akartuk érezni magunkat, és annyira kreatívak akartunk lenni, amennyire az csak lehetséges. Ugyanakkor ennél nagyon filmszerűek is akartunk lenni, hogy a különböző részek különböző képeket idézzenek fel a halálról és a háborúról. A kórusokban az ütem szokásos régi orosz polka sztájl, de G éneke teszi az egészet újjá. A gitárrészt felvenni itt nagyon trükkös volt, mert azt szerettük volna, ha egy picit zajosnak és réginek hat, csakúgy, mintha egy száz évvel ezelőtt felvett gitárdallamot hallgatnál. Néhány próbálkozás után Robnak sikerült ezt elérni, belekeverve egy kis adagnyi szünetet plusz visszhangot.

Mivel a versszakok annyira másképp hangzanak, a refrénbe több rock-ot akartunk belevinni. Egy kis szünet után berobban a refrén és szárnyal is tovább. Frank remek részeket írt, amik hozzáadnak a refrén dark metal energiájához, Bob tamtamja pedig rátesz egy lapáttal, mintha a refrénnel egy teljesen más dalt kezdtél volna el hallgatni.

A második versszakban Gerard elszórakozik azzal, hogy több fajta hangon énekel (másik tisztelgés a The Wall előtt) amitől másabb lesz a már a dal elején hallott dallam. Az egyik verziónál néhány megkevert fúvós részt is hozzáadtunk ehhez a versszakhoz, de végül így már túl sok lett volna. Megtartottunk egy gitársort amit egy program segítségével írtam. Amikor ez bejön, úgy érzed magad, mintha eltévedtél volna, és bekerültél volna ’A Clockwork Orange’-be. Ez jó dolog, nem??? A második refrén után a versszakok egy keményebb változatát kezdjük el játszani. Frank egy nagyon jó részt írt, ami egy teljesen más érzést adott ennek a résznek, a dal még inkább magával ragad. És ezután jön a lemez legkeményebb része.

Kábé hat gitár játssza egyszerre ugyanazt, más hangszínben. Az egyik kedvencem az, amit valószínű, hogy csak a delfinek, kutyák, vagy bálnák hallanának meg. De ott van, csak ahelyett hogy hallanád, inkább érzed. Ebben a szekcióban eredetileg lett volna egy csomó háborús zaj is, de a végén az egész túl zavaros lett volna, nem is lehetett volna hallani, hogy mit csinál a banda! Csak a légoltalmi szirénát hagytuk meg, Gerard végül ezt egy olyan dologgal tetőzte meg, amit csak egy megszállott üvöltéséhez tudok hasonlítani. Az egész beteg, mint az állat.

Az ezutáni visszafogottabb rész olyan, mint a vihar előtti csend, amikor a cucc tényleg átmegy őrültbe. Már ha a tény, hogy Liza Minelli énekel a dalban, nem eléggé őrült. Liza fucking Minelli. Hihetetlen volt, kedves, és a lehető leghiperszupernagyobb szívességet tette nekünk. New York-ból hívott és ott vette fel a részét, a saját ötleteit adta elő, és kisujjból kirázta az egészet. A megtiszteltetés, hogy hallgathattam, ahogy felénekel valamit az egyik dalunkhoz? Ööö, az életem egyik legjobb pillanata.

A csendes rész után jön a finálé. Annyi embert gyűjtöttünk össze, amennyit csak tudtunk, betuszkoltuk őket a hangfelvevő stúdióba, majd felénekeltettük a részt hamis részekkel meg amit csak el tudsz képzelni. A gitárok nyikorognak, a dob és a basszus dübörög, az egész teljes káosz. A dal végén egy rövid tisztelgés van a Metallica ’One’-ja előtt, a gépfegyverzajjal, a dobpergéssel, amit a hegedű követ és valami, ami tangóharmonikaként szól, de mégse az. Liza műve ez a hihetetlen dolog, amikor elkezdett nevetni, aztán hirtelen ez átment sírásba.... ez az egyik legnagyszerűbb spontán dolog. Hallgasd figyelmesen.

 Frank

Ember, nem is tudom, hogy mit mondjak a ’Mama’-ról, ő a második kedvenc dalom a lemezen. Azt hiszem, hogy néhány változáson átment a kezdeti verziója óta, de ezek a változások mind természetesek voltak. A dal inkább magától kezdett el alakot ölteni, minthogy dolgoznunk kelljen rajta. A véleményeink mindig vegyesek voltak vele kapcsolatban... mindig is imádtuk, de azon tűnődtünk, hogy vajon majd a közönség is meg tudja-e emészteni. Megértik majd a történetet? Végig tudnak majd menni azon az úton, amire el szerettük volna őket vinni? Azt gondolnák, hogy megőrültünk? A válaszom az volt, hogy leszarom. Higgy nekem, ezt a lehető legjobb értelemben mondom. De ennek a dalnak értünk kellett megszületnie, csakis értünk. Ha túl sokat agyaltunk volna rajta, vagy megpróbáltuk volna felhígítani, csak elrontottuk volna. Végül is azt hiszem, hogy a legjobb döntést akkor hoztuk, amikor nem kötöttünk kompromisszumokat, hanem hagytuk, hogy a dal az legyen, ami lenni szeretne. És a végén az anyukáink együtt énekelhettek Liza Minelli-vel, és felfedeztem, hogy az anyukám úgy énekel, akárcsak egy cigány, ami a legmenőbb dolog a világon.