A Hammersmith Palais-ban vagyok egy fekete függöny mögött a bátyáimmal. Tetőtől talpig az egyenruhákba öltözve. Most először, mi vagyunk a The Black Parade, és az egész olyan, mintha erre a pillanatra vártam volna mindig is kisgyerekkorom óta.

idegesebb vagyok, mint valaha.

A gyomromban pillangók és kolibrik röpködnek össze-vissza, a kolibrik kábé ökölnagyságúak és belülről ütögetnek. A fények kialszanak és a tömeg kezd felbolydulni. Úgy tűnik, hogy tegnap még Ausztráliában voltunk a színpadon, befejezve egy hosszú, nehéz, két éves időszakot. Most megint együtt vagyunk, de valami megváltozott, valami erősebb lett.

A bemondó megszólal. Egy fülledt hangú brit hölgy ezt mondja: „Sajnálattal közöljük, de a My Chemical Romance nem fog tudni ma este fellépni előre nem látható okok miatt. A nehézségekért a legmélyebbről jövő sajnálatukat fejezik ki. A távollétük miatt néhány nagyon jó barátjukat kérték meg, hogy helyettük fellépjenek.”

A közönség energiája már annyira megnőtt, hogy egy egész városnak elég lenne. Nem látjuk, de érezzük őket. A sötétben látom, hogy Ray a helyén áll, éberen, koncentrálva. Bob elkezdi a tempót adni, és Frankie belekezd a ’The End’-be, ami azért ironikus, mert ez egyáltalán nem a vég… csak a kezdet.

Odafordulok Mikey-hoz, aki majdnem olyan idegesnek néz ki, mint én,

és azt mondom: „Szeretlek, Mikey.”

„Én is szeretlek.”, válaszolja.

a függöny legördül, és fehéret látok.

egyáltalán nem a vég.

a legjobb idők voltak, a legrosszabb idők voltak…

utána ismét a legjobb idők lettek.