amint meglett a lemez címe, állandóan rajzoltam.

A rajzok utána szereplőkhöz vezettek, ami pedig magához a banda új személyiségéhez, a The Black Parade-hez vezetett. Úgy képzeltem el őket, mint a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club bandájának death-rock változatát, hozzáadva némi „Mellon Collie and the Infinite Sadness” féle századfordulói hangulatot (Mikey ezen a ponton a lemezt elnevezte „Elő – Életközépi Válság és A Véget Nem Érő Szomorúság” – nak, ami találó is volt).

Már igen korán leszögeztem, hogy nem én akarom illusztrálni az albumot. Úgy éreztem, hogy az levonna a látványból, amiért annyira közel álltam a zenéhez, különösen azon a ponton. Folyamatosan 100%-osan oda kellett koncentrálnom, és azt is tudtam, hogy ez alkalommal több fotót akarok majd. Volt egy találkozóm a legendás Jeff Ayeroff-al és a hihetetlen Ellen Wakayama-val a lemez irányával kapcsolatban. Ellen a Warner Bros művészeti részlegének alelnöke, és olyan valaki, aki mindig is támogatta az elképzeléseket. Jeff volt az, aki meggyőzött, hogy a vázlat, amit a Three Cheers borítójához rajzoltam, legyen maga a borító. Ő olyan valaki, aki mindig is hitt bennem, és ezért szeretem is. Anélkül, hogy bármit is hallott volna az új lemezből, csak a rajzokat látva azt mondta, hogy „Ez a The Wall… olyan lemezt csináltok, mint a The Wall!” „Ez úgy néz ki, mint a Sgt. Peppers darkos verziója! Imádom.” És amíg most is bátorított, hogy én csináljam megint minden illusztrációt, azt is megértette, hogy most nem tudnék vele boldogulni… Szerintem már akkor is úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Jeff egy legenda.

james jean nekem nem más, mint minden idők kedvenc képregényborító

rajzolója.

Az is érdekes, hogy mindketten az SVA-nál diplomáztunk New York-ban, de azokban az időkben egyszer sem találkoztunk. Egy csomó díjat nyertünk a Spin közönségszavazásánál, és James volt megbízva azzal, hogy készítsen egy képet a nyertesekről. Ő pedig előrukkolt ezzel a hihetetlen két oldalas művel, amin ott volt Billie Joe, Gwen Stefani, Trent Reznor és én, egy fél-elfként (el kell olvasnod az interjút, hogy ezt megértsd, ha nem vagy egy D&D fan). Szóval küldtem neki egy e-mailt, amiben elmondtam, hogy mennyire tetszett ez a munkája, és hogy mekkora tisztelője vagyok. Azt is megemlítettem neki, hogy egy képregényen, a „The Umbrella Academy”-n dolgozom, és nagyon szeretném, ha ő rajzolná a borítókat hozzá.

Elterveztük, hogy majd Los Angeles-ben találkozunk, és bár egy hónappal később, de végre össze tudtunk ülni. Frank vitt el Santa Monica-ba, James házához, ami egy tökjó, Stanley Kubrick stílusú hely. James nagyszerű volt, majdnem olyan, amilyennek elképzeltem a művei alapján, inkább csendes és egy picit félénk, de ugyanakkor nagyon összeszedett és komoly. Úgy tűnt, hogy a munka mindenét kiteszi, ami rám is jellemző volt akkor.

A képregény volt a téma, de ahogy egyre többet beszéltünk, és egyre inkább néztem a stúdióját és amiken dolgozott, úgy éreztem, hogy ő lenne a megfelelő ember arra, hogy megrajzolja a lemez borítóját. Művészi téren is dolgoztunk együtt és ugyanazok a dolgok voltak hatással ránk. Amit csinál, attól eldobom az agyam, de ugyanakkor művészileg is tudunk egymáshoz kapcsolódni. Elmentünk ebédelni, még jobban megismerkedtünk, majd elbúcsúztunk egymástól.

Másodjára az album illusztrációja miatt találkoztunk az otthonában, és akkor már végre tudtam neki mutatni néhány dalt és látszott rajta, hogy érdekli a dolog. Emlékszem, hogy amikor lejátszottam neki a ’Mama’-t, azt gondolta róla, hogy őrült. Szabad kezet adtam neki az illusztrációnál, megmutatva neki a vázlatomat, ami a ’March Of The Saints’ alapján készült… és már készen is állt arra, hogy belekezdjen. Ahogy képeket csináltam a stúdiójáról, és a macskájáról, Taffy-ról, hallottuk, hogy a konyhában valami felbolydulás van. A felesége (aki nagyon kedves) zaklatott volt amiatt, mert egy madár nekiszállt a konyhaablaknak, és azonnal meghalt. Fura volt az a pillanat, ahogy csak néztem a halott madarat… eldöntöttem, hogy csinálok róla néhány képet. Úgy tűnt, hogy ez vagy rossz vagy jó előjel… még mindig próbálok rájönni, hogy melyik.

Az elkészült borító elképesztő lett, és megannyi apró meglepetést tartalmaz. Élvezzétek ki.

a következő lépésben találnunk kellett egy fényképészt.

Amint elmagyaráztam a lemez történetét és természetét, Ellen Wakayama rögtön tudta, hogy ki lesz a megfelelő ember. Nem sokkal azelőtt kapott egy nagyszerű portfoliót egy Chris Anthony nevű férfitól. Kiderült, hogy még sosem dolgozott kereskedelmi célra, hanem olyan fantasztikus képeket készített, amik galériákba kerültek. Valami újat akart kipróbálni és amint megláttam azt a portrét, amit Zooey Deschanel-ről készített, tudtam, hogy ő lesz alkalmas a munkára. A képei kísértetiesek voltak: megvolt bennük az a századfordulói hangulat, amit el szerettem volna elérni, ugyanakkor feltűnőek és erőteljesek is voltak. Úgy néztek ki, mintha valaki bemászott volna egy időgépbe egy fényképezővel, és lefényképezte volna 1910-et színesben.

Találkoztunk és rögtön kijöttünk egymással. Nagyon intenzíven dolgozott és ezt imádtam… ez olyan valami, amitől függő vagyok. Nem úgy tekintett az egészre, mint egy munkára, hanem mint egy együttműködésre, egy új terep feltérképezésére, és ettől az egész folyamat fájdalommentesen zajlott. És azt a munkabéli hiányosságomat is nagyon jól tudta kezelni, hogy néha egy sima telefonhívást sem tudok viszonozni, ha nem tudott elérni, csak nélkülem folytatta a munkát. A Chris-szel közös fotózás az egyik legjobb volt, amiben valaha is részt vettem. Nem vagyok benne biztos, de szerintem amikor egyénileg fényképezett engem, azt mondhatta, hogy ’szemét állat’… olyan intenzitást akart belőlem kihozni, amilyen csak lehetséges, és az egész melót végigcigizte. Nagyon tetszik ez a pasi, és úgy érzem, hogy egy munkatársat és egy barátot is szereztem vele. Annyi sok jó dolgot hozott a fotózáshoz, annyi extrát… a második világháborús katonák sminkjét látva Akira Kurakasawa ’Dreams’ című filmjére, és a kedvenc filmes jelenetemre utalt. A fotózás egyik legjobb tulajdonsága az volt, hogy a szürke ég és a zeppelinek kivételével minden igazi volt. Minden egyes ember, minden egyes kiegészítő, egészen a kitömött farkasig, ott volt velünk, nem volt semmi számítógépes trükk. Ez az egyik valaha készített legőrültebb kép, és azt is megemlíteném, hogy Dante, aki a beteget játszotta, nagyon kedves volt.

a videók

Még a fotók előtt, még azelőtt, hogy meglettek volna a kosztümjeink, ki kellett választanunk, hogy ki rendezze az első videót, a ’Welcome To The Black Parade’-et. Egy meghatározó videónak kellett lennie, egy azonnali KO-nak, ami jól kiegészíti azt a mini-eposzt, ami meghatározza az albumot. Minden főbb szereplőt felvonultatna és megmutatná, ahogy mi, a banda a The Black Parade-é alakulunk át.

Samuel Bayer-rel akkor találkoztam, amikor Bob-bal együtt egy díjátadó esten vettünk részt, ahol amúgy jól éreztük magunkat. Sam akkor életműdíjat kapott, és ahogy a kivetítőn bemutatták a pályafutása legjobb részeit, annyi olyan videót láttam köztük, amik az addigi életem során hatással volt rám.

Különösen egy, a Smashing Pumpkins ’Bullet With Butterfly Wings’-e kavarta fel bennem az érzelmeket. Az egyik kedvenc videóm, mert addig a videóig a Pumpkins nem látszott veszélyesnek. A rockbandák újra elkezdtek unalmasak lenni és senki sem vállalt kockázatot, mindenki egyformán nézett ki a szakadt farmerben, vagy rövidgatyában ’érdekel is engem az egész’ módra. A Smashing Pumpkins akkor úgy nézett ki, mintha csak az űrből érkeztek volna azért, hogy megsemmisítsék a Földet. Egy új bandaként néztek ki.

Emlékszem, hogy odafordultam Bobhoz, és azt mondtam: „Rá van szükségünk.”

Odakinn, Devin Starno mutatott be Sam-nek amiatt, hogy akkora tisztelője voltam. Devin Starno a legkedvesebb pasi a világon. Smashing Pumpkins videóknál dolgozott mielőtt a Warner Bros-hoz szerződött. Hogy senior director legyen a videórészlegnél. A ’Revenge’ alatt végig segített nekünk a látványterveknél. Látta, ahogy az ’I’m Not Okay’-nél megsültünk a garázsban a lámpák alatt, látta, ahogy a ’Helena’-nál három órán át tartottuk a koporsót az esőben, és látta, ahogy a ’Ghost’ forgatása közben majdnem elsüllyedtünk. Minden álmunkat megvalósította, és imádjuk.

sam bayer.

Már abban a pillanatban, amikor kezet fogtunk, megéreztem, hogy milyen vehemens a fickó. Szerintem olyan ideges voltam a találkozáskor, hogy csak valami nyamvadt kézfogásra voltam képes. Elmondtam neki, hogy imádom a munkáját, és ő meg elmondta, hogy imádja a mi munkánkat. Volt egy olyan érzésem, hogy valami kialakulóban van.

Körülbelül egy hónappal később eljött, hogy meghallgassa, hogy min dolgozunk. Rögtön azonosulni tudott vele. Azonnal izgatott lett. Minden hatást meg tudott mondani, ami befolyással volt az albumra, és azt mondta: „Srácok, ti most odavágjátok a kesztyűt a többieknek… azt akarom, hogy a videók is ezt tükrözzék… muszáj nekik”.

Sam a The Black Parade történetét olyan sok szinten megértette. A metaforákat, a képeket, a látványt. Még az olyan filmek hatására is rámutatott, mint a „Az elveszett gyermekek városa”, ’Delicatessen’, ’Metropolis’ és a ’The Cabinet of Dr. Caligari’, amit már a ’Vampires Will Never Hurt You’, az első videónk óta szerettünk volna megjeleníteni.

Azon kívül még ott volt a tűz és az intenzitás, amit elhozna a felvételekre, és erre szükségünk volt. Devin pár nappal később felhívta és megkérdezte, hogy nem rendezné-e a videókat. Azt válaszolta, hogy örömmel tenné.

Pár héttel később találkoztunk és Sam egy nagy könyvvel jött ami tele volt ötletekkel. Rögtön ráérzett. Utána mind összeültünk a vágószobában hogy beszéljünk a videókról. A hideg futkosott a hátamon. Láttam, hogy a bandában mindenki mennyire izgatott lesz.

A The Black Parade kezdett életre kelni. Varázslatos volt.

Azt akarta, hogy a videók csatlakozzanak egymáshoz, hogy az alapok, amiket most lerakunk, ne vesszenek kárba, mert ez lesz a legnagyobb videó, amit valaha is készítettünk. Eposzi lesz, és azt akarta, hogy legyen folytatása.

Eljátszottuk Sam-nek a dalt, amiből a második videó lesz, és már rögtön volt egy reakciója. Szinte lehetett hallani, ahogy a szikrák egymás után kipattannak az agyában. Azt kérdeztük, hogy „Mit gondolsz?” Ő csak hallgatott.

Hátat fordított állásból, még mindig a bömbölő hangfalakat bámulva, lassan megfordult és azt mondta:

„meg fogjuk mutatni a dögnek, hogy mit tudunk.”

collen atwood.

A második videókkal kapcsolatos találkozás alatt, Sam elintézett egy telefonhívást egy kosztümtervezővel, Colleen Atwood-dal. Nagyon izgatottak voltunk emiatt, mert Colleen közismert, két Oscar-t kapott a munkájáért. Mind nagy rajongói vagyunk azoknak a kosztümöknek, amiket az ’Ollókezű Edward’-hoz, Az Álmosvölgy legendájához, az Egy gésa emlékirataihoz, a Majmok bolygójához és még megannyi filmhez készített. Devin elküldött pár vázlatot neki, amit a kosztümökről készítettem, és munkához látott.

Már első alkalommal jól kijöttünk Colleen-nal. Volt valami ismerős benne, mintha csak a nővérünk lenne, máskor pedig anya vagy barát volt. Kedves volt, elbűvölő, hihetetlenül tehetséges, fantasztikus humorérzékkel. Ő és a nagyszerű asszisztense, Christine régi katonai egyenruhák tucatjait hozta el… némelyikük százévesnek nézett ki. Rögtön megértette, hogy mit szeretnénk, és megmutatta az ő verzióit a szereplőkről, a bandáról és a kiegészítőkről. Megbeszéltünk néhány verziót, elköszöntünk és utána ő és a csapata elkezdett dolgozni.

A végső próbánál, ami egy hotelszobában volt L.A. belvárosában, a The Black Parade először jelent meg teljesen. Amikor vállfástól felemelted a kosztümöt, az rögtön elvette a lélegzeted. Amikor felpróbáltad, úgy érezted magad, mint egy szuperhős, valaki más, valaki különleges. Nem tudom eléggé kiemelni, hogy ő volt az egyik legfantasztikusabb ember, akivel együtt dolgoztunk a munkák során. Szóval, a kész kosztümökkel, és az elkészült díszlettel, elindultunk Californiába, Downey-ba egy hatalmas hangárhoz. Ezt korábban űrsiklók építésére használták, és kívülről nézve óriási volt. Ahogy a lakókocsiban ültünk, a várakozás a tetőfokára hágott – szerencsére valaki kopogtatott az ajtón.

Sam készen állt rá, hogy megmutassa nekünk a díszletet. Besétáltunk a hangárba.

Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mit éreztünk, de azért megpróbálom; annyira hatalmas, gyönyörű, komor és megsemmisítő volt, elvette a lélegzeted. Lépcsők, terméskövek, csillárok, babák, kavicsok állt hegyekben, és minden fekete volt. Úgy érezted, hogy egy teljesen más helyre kerültél, egy helyre, amit egy háború, vagy Isten tudja, mi pusztított el. Amikor megfordultál, láttad ezt a hatalmas látképet egy városról, egy szellemvárosról. Ott volt egy kocsi halott virágokkal beborítva és egy út, ami az ismeretlenbe vezetett. Olyan eposzi volt, hogy megrémített, mert rájöttél, hogy ez minden eddigi munkádnál, vagy amiben részt vehettél, hatalmasabb volt. A dolgok súlya, amik készülőben voltak, végre belénk csapott.

Odafordultam Sam-hez, és azt mondtam, „Köszönöm”.

Ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam nyögni. Utána felkészültünk.

 a következő két nap minden erőnket próbára tette.

Intenzív volt, brutális, és a legizgalmasabb dolog, amit valaha is véghezvittünk. Készülj fel, játék, minden elölről. Adj bele mindent, minden elölről. Az ég hamuval volt tele, ami hóként esett, mialatt olyan dolgokat hoztál ki magadból, amikről addig nem is tudtál. Sam fel volt tüzelve, ami ragadós volt, ugyanúgy, ahogy mi sokkal korábban a stúdióban éreztük magunkat.

Utána jött az igazi tűz. Az első videó kész lett. Volt egy óránk, hogy felkészüljünk a másodikra. Hogy Sam megcsinálja, amit szeretett volna, két nap alatt két videót rendezett. Ebből az egyik videót három óra alatt. Ez egy rekord neki. Ez volt az első csak fellépés videónk, semmi elbeszélés, semmi történet, semmi forgatókönyv, semmi kiegészítés… Csak mi. Mi és a tűz.

A második videó elkészítését nehéz elmondani. A vérünket adtuk, és amikor az nem volt elég, ott volt a csontunk és a bőrünk. Traumás és bénító volt. Mi folytattuk.

Úgy éreztük, hogy sokat veszítettünk az ártatlanságunkból az alatt a videó forgatás alatt, és így is volt. Állatokká váltunk, akik valamiféle hódítást vagy dicsőséget akartak, egy erős vággyal, hogy most először filmen is kiszedjük a belsőnket. Én le akartam szakítani az arcomat. Megpróbáltuk megölni egymást, ahogy akkor a ház, most a tűz pusztított el minket. A dal az életünk legsötétebb korszakából származott, és arról szólt, amiről a legjobban félünk… és akkor minden kijött.

Sosem leszünk már azok, akik voltunk.

Az a mi pillanatunk volt, és Sam-nek hála, meg lett örökítve.

Egy hétig kísért a trauma; a sérülések, amiket elszenvedtünk - egyiket se Sam hibájából - a mai napig velünk vannak. Napokkal később egy hotelszobában ültem felemelt lábbal, egy pár mankó ott állt a sarokban és a bokám sínbe volt rakva. A falat bámultam és azon gondolkoztam, amiken keresztül mentünk, amikkel szembekerültünk. Tudtam, hogy sok minden fog jönni és tudtam, hogy készen állunk rá, mert semmi sem lehet olyan nehéz, mint amiken keresztül mentünk. Készen álltunk arra, hogy elmondjuk a világnak, amit mondanunk kellett. Színre kellett lépnünk, mert minden szupergonosznak, minden szuperhősnek van egy első fellépése. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki arra vár, hogy a kedvenc képregényének a következő száma az újságosokhoz kerüljön.

Londonon gondolkoztam…