Felvételek  Eldorado Studio

a lemez felvétele valóban varázslatos élmény volt.

Robnak köszönhetően fel tudtunk szabadítani magunkban olyan dolgokat, amikről mindig is tudtuk, hogy bennünk vannak. Csak bátorítás kellett ahhoz, hogy ezek a felszínre kerüljenek. Temérdek sokat tudnék beszélni a felvételekről… sok időbe tellett. Az egész folyamat minden állomása nehéz volt és kihívásokkal teli, és egyikőnk se nyugodott addig, amíg jól el nem találtuk az adott részt, senki sem adta fel. A történet majdnem készen volt; a daloknak meg volt a sorrendje, és még akkor nem is értünk a lemez végére. A banda jobban játszott, mint valaha, olyan kockázatokat vállalt, amiről nem is álmodtunk addig… az álmaink albumát csináltuk, és minden egyes percét élveztük

Mindenen, amin túlestünk, az összes nehézség és kihívás, mind ehhez a pillanathoz vezettek. És úgy látszott, hogy nem csak a Paramour-i napok, hanem az egész életünk egy teszt volt. Elkészültünk a munkával, órányi alvásokat elvesztettünk – ideje volt élesben felvenni.

Ez az, amikor meglátod, hogy mit is tudsz. Ez az, amikor a legnagyobb félelmeiddel szembesülsz.

ez az, amikor ragyogsz.

Annyi és annyi fantasztikus pillanat maradt meg ebből az időszakból, hogy visszaemlékezni is nehéz. De attól a pillanattól kezdve, hogy Doug megnyomta a felvevő gombot, a szőr is felállt a hátunkon. Elektromosság volt. Egy új hangzás. Néztem, ahogy Ray, Frank, Bob és Mikey a valaha tőlük látott legjobbat nyújtja. Néztem, ahogy olyan dolgokat próbálnak ki, amikről nem is álmodhattak a Revenge alatt, és úgy megoldották, mintha mindig is azt csinálták volna. Rob – nak akartál jeleskedni, büszkévé akartad tenni, és ezt is tettük.

Megint eldöntöttük, hogy nem vesszük videóra amit csinálunk, és onnan az egész elmosódott. Elkezdtük befejezni a másik mondatait. Amikor egyikőnket elkapta a hév, a többiek is becsatlakoztak. Egy fertőzés volt, ami mindenkit elkapott… valaki elfelejtett borotválkozni, míg mások elfelejtettek enni vagy vizet inni… valaki elfelejtett pihenni. És nem számított, hogy merre mentél, vagy mit csináltál, a lemez addig követett téged, amíg be nem fejezted. Nem mehettél csak úgy el szórakozni, mert felemésztett téged. Nem nézhettél TV-t vagy mehettél moziba, mert megtalált volna a sorok között, és a képedbe világítva kérte volna a jegyedet.

néha olyan érzés volt, mintha a lemez meg akarna ölni minket.

de csak jobbá akart tenni bennünket.

Hihetetlen volt látni, ahogy a karakterek megelevenednek a dalokban, néha egy gitárszólamon, vagy egy dallamon keresztül, néha pedig azon kaptam magam, hogy más hangon énekelek, egy más emberként… néha egy nő voltam, néha egy katona. Elhatároztam, hogy majdnem az összes hajam levágatom, ami addigra megint megnőtt és csapzott lett. Úgy akartam érezni magam, mint A Beteg, és a hajam színét is el akartam tüntetni… fehéret akartam, a színt az élet hiányaként láttam. Ez segített abban, hogy bele tudjam élni magam a szereplő helyzetébe.

Ahogy folytak a felvételek, a sztori egyre inkább kiformálódott, de azt is láttam, hogy az egyes rétegek lassan eltűnnek, a kitaláció és a metafora kezd elhalványulni és a lemez végére az egész valami nagyon csupasz, nagyon őszinte és nagyon nyilvánvaló lett…

mi vagyunk ezek a szereplők. a saját történetünket meséljük.

Idővel befejeztük. De igazából egy ilyen lemezt sosem lehet befejezettnek tekinteni. Olyan sokáig éltünk ebben a világban, ebben a túlvilágban, hogy nehéz volt tőle elszakadni. Valószínűleg még mindig tudnék dolgozni a lemezen, de ez tényleg így tökéletes, ahogy most létezik. Néha tudnod kell abbahagyni. Szerencsére nekünk volt egy határidőnk, ami a tempót diktálta.

Abban az időben volt, hogy Rob által találkoztunk egy hihetetlen billentyűssel, akit Jamie-nek hívtak. Rögtön jól kijöttünk vele és lehetett rajta érezni a pozitív energiát. Azonkívül egy Germs pólóba jelent meg, és egy csomó bizarr filmet ismert, a kedvenceinket, ezekre zenélés közben is hagyatkozott. Az egyik film, amiről beszélgettünk, ’A Paradicsom Fantomja’, és azt is megértette, hogy mi alapján írtuk az albumot, olyan lemezekre hivatkozott, mint a Pink Floyd The Wall-ja, a Beatles Sgt Peppers-je vagy a Queen Night At The Opera-ja. Fantasztikus dallamokat tudott lejátszani ’In The Flesh’ féle B-3 orgona (?) stílusban, és ő játszott a zongorán a Blood-nál is, plusz ő produkálta azokat az őrült hangokat. Az egészet ’Pizza Parlor Mouth’ – nak hívtuk a dal agyamentsége miatt.

A ’Mama’ nagyon különleges volt számunkra, néhányunk szülei énekelnek is a dal végén, mert ilyen módon ők örökké velünk maradhatnak. Ettől vált még rendkívülibbé számunkra az album, de még így se volt befejezve. Az utolsó hónapban, a végső felénekléseknél, néhány részt újra és újraénekeltem a ’Mama’-ban, amikkel elégedetlen voltam. Ott van az a csöndesebb rész a nagy finálé előtt… megálltam egy pillanatra és azt mondtam Rob-nak és Doug-nak:

„Szerintem ide egy női hang kellene… mit gondoltok?”

Ez már korábban is feljött és ekkor már énekeltem női hangon a lemezen párszor, azok a részek tetszettek is… de akkor ott úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelően énekelni. Igazi fájdalom és gyöngédség kellett.

Ők azt mondták: „Kire gondolsz?”

Itt kellene megemlítenem, hogy az éneklés előtt azzal melegítettem be, hogy Judy Garland-ot utánoztam, mintha a Broadway-n lenne, feslettül és szemérmetlenül azt kiabáltam, vibrato-val a hangomban, hogy ’hellooooo’.

Ezt rendszeresen használtam, még azért is, hogy oldjam vele a feszültséget egy hosszú éjszaka után. Doug nagy rajongója volt. Én pedig nagy rajongója voltam a ’Kabaré’-nak, szóval kapásból ezt mondtam:

„Liza Minelli.”

„Liza a z-vel?” kérdezték.

Hogy tovább fokozzam, hogy az „őrültség” mennyire terjedt akkor köztünk, elmondanám, hogy Rob Cavallo nem mondott erre semmit, csak felkapta a telefont, ami a keverőasztal mellett volt, és tárcsázott. Hallottam, hogy valakivel röviden beszél, majd lerakja a telefont. Ezután pedig azt mondta: „Imádom Liza Minelli-t.”

Két hetet előre ugorva, ugyanabban a felvevőteremben vagyunk a Capitol Records-nál, ahol épp egy fantasztikus vonós és fúvós részlet lett felvéve a nagyszerű David Campbell-el. És ott van nekünk Liza Minelli élőben, New York-ban, egy másik stúdióban. Hihetetlen volt, hogy Rob ezt el tudta intézni, és azt is mondta, hogy Liza boldogan elvállalta a dolgot. A srácok nagyon izgatottak voltak. Ahogy elkezdtünk vele beszélgetni, belülről bizseregtem. Nagy Liza Minelli rajongó vagyok, mert felnőve ő volt a nagymamánk kedvenc előadója. Már kicsi koromban kapcsolatba kerültem a színházzal és a musical-ekkel… és kapcsolatba kerültem a showmanséggel. Nekem Liza Minelli volt az egyetlen hang, aki életre tudta kelteni Mother War-t. Valaki, aki nagyon erős, valaki aki szeretett és vesztett is, valaki, aki annyi mindenen esett keresztül az életében, és mégis túlvészelt mindent. Senki más se tudta őt felülmúlni, és annyira kedves, vicces, elbűvölő volt… ráadásul tökéletes hanggal. Folyamatosan próbálkozott, hogy biztos legyen benne, hogy jól találja el a szerepét, habár a legrosszabb próbálkozásai is felülmúlják mások legjobbjait. Alig várjuk, hogy személyesen is találkozhassunk vele.

Korábban említettem a vonós és fúvós részt David Campbell irányítása alatt. Ez volt az egyik legmenőbb része az albumnak, ahogy hallottuk, hogy a dalok megkapják ezeket a különböző rétegeket. David rögtön megértette, hogy mit szeretnénk, és úgy éreztük, hogy ő keltette életre a parádét a ’Welcome To The Black Parade’-en, arra a plusz erőre szüksége volt a dalnak.

Szóval miután minden rész a helyére került, jöhetett a keverés Chris Lord-Alge-al; a hely kényelmesen csak az utca másik végén volt. Remek munkát végzett azzal, ahogy betörte a dalokat és összpontosította a hangzást. 20 éves pályafutása alatt a ’Welcome To The Black Parade’-nél dolgozott a legtöbb réteggel, összesen 167-ből állt össze a szám, és a vérében volt. Hihetetlen volt mindezt hallani.

a keverés végére még chris-t is elkapta az őrület.

az utolsó dalokon egy kalózsapkában dolgozott.

A felvételek befejeződtek, a keverési munkák folytak, az utolsó részek is lassan a helyükre kerültek. Majdnem készen álltunk arra, hogy az egészet megosszuk a világgal.

Nem tudjuk Robnak, Dougnak, Chrisnek eléggé megköszönni ezt az élményt.