A Paramour kastély, Los Angeles

Poggyászostul elhagytuk a LAX-ot, és kiléptünk az esőbe. Meg kell említenem, hogy akárhányszor, bármilyen okból Los Angelesben járunk, az ottlétünk alatt folyton esik. Az emberek mindig ezt mondták, hogy „Öregem, ez a legtöbb eső, amit valaha is láttunk Los Angeles-ben!” és „Ti srácok mindig esőt hoztok!” Így is nézett ki.

Beszálltunk egy bérelt autóba, és elkezdtünk vezetni. Késő este volt, amire megérkeztünk ezek elé a nagy, félelmetes kapuk elé, amiken a tábla ezt mondta:

A PARAMOUR MAGÁN REZIDENCIA. TILOS A DUDÁLÁS

Bob megnyomta a csengőt, pár szót váltott a kaputelefonon át, és a kapuszárnyak lassan kinyíltak. Mindig azt hittem, hogy az egész azt a célt szolgálta, hogy minél félelmetesebb legyen a hatás, és tény, hogy működött. Kiszálltunk a kocsiból, megfogtuk a cuccainkat, és beléptünk az új otthonunkba, a Paramour-ba. Még a neve és baljósan hangzik, nem? Az is volt.

Amint beléptél, mintha csak a „Ragyogás”-ban találtad volna magad. Rögtön az volt az érzésed, hogy a hely el fog emészteni téged, és később így is lett. Annyi folyosó volt, amik a sötétbe-, vagy lépcsők, amik nagyon hideg helyre vezettek. Az egész épület hideg volt. Az egész épületet mintha valami megszállta volna. Később magunktól is rájöttünk, hogy így van.

Mindannyian számot húztunk, hogy eldöntsük, hogy ki melyik szobát kapja, és majdnem úgy tűnt, hogy maga a ház döntött, mert mindegyik szoba igazán illet az egyes tagokhoz. Kivéve Mikey-é. Az ő szobájában lenni félelmetes volt, és nem is tudom megmondani, miért… csak ez az érzés áradt belőle. 

Másnap megérkeztek a hangszereink is, és elkezdtük őket felállítani. Látni lehetett, hogy senki sem aludt jól a hideg miatt, és amiatt, hogy úgy érezted, hogy valaki folyton figyel téged. A cuccokat egy hatalmas szobában állítottuk fel, ahol fényűző csillárok, és holland-stílusú plafon volt. A szoba sötéten hangzott, de nekünk megfelelt.

Rögtön elkezdtünk dolgozni, és rájöttünk, hogy szükség lesz néhány fűtőtestre, hogy a munka haladni is tudjon. Tulajdonképpen, amikor Rob Cavallo másnap megjelent, vissza kellett mennie egy idő után a kocsijához a kabátjáért és a kesztyűiért. Izgatottak voltunk amiatt, hogy újra láthatjuk Rob-ot, és elkezdhetünk dolgozni. Ő ki szeretett volna maradni ekkor a dolgainkból, és csak hagyni minket, hogy csináljuk, amit csinálunk, mintha még mindig azt próbálná megfigyelni, hogy hogyan dolgozunk. Rob-ot mindig nagyon érdekli egy banda pszichológiája, és végső soron ez segített abban, hogy ez a lemez ilyen nagy legyen. Sok olyan éjszaka volt, amikor valamelyikőnknek szüksége volt arra, hogy beszéljen vele valami személyesről, és mindig ott volt nekünk. Addig dolgozott, amíg mi is, néha elég későig, tanácsot adva, vagy biztatást nyújtva.

Megtanultuk, hogy Rob egy zenetörténeti lexikon. Mint egy emberi zenegép. Megneveztél egy dalt, bármilyen dalt, és ő felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani. És utána el tudta neked mondani, hogy a dal miért működött, vagy tudta, hogy az adott banda hogy írta meg azt a dalt és miért. Egy nap odasétált a zongorához, és elkezdte játszani a „Bohemian Rhapsody” kezdő hangjait. Amikor megfordult, azt látta, hogy öt srác bámulja, mintha sütilopás közben lett volna rajtakapva. Mi csak mosolyogtunk. Akkor volt, hogy tudtuk, hogy ki fog zongorázni velünk… ez valami, amit mindig is szerettünk volna, de eddig nem tudtuk elintézni. A zongora sok féleképpen hiányzott… és most segített abban, hogy teljessé tegyük a hangzást, amit létre szerettünk volna hozni.

Akkoriban volt, hogy találkoztunk Rob technikusával, Doug McKean-nel azért, hogy elkezdjük felvenni az első élő demokat. Doug egy személyiség. Rögtön kijöttünk vele, mert egyforma humorérzékünk van, nagyon sötét, és nagyon zord. És nagyon jól tudta utánozni Rob-ot, ebben később mi is jók lettünk.

Folytattuk a munkát és minden rendben is ment, de volt egy apróbb bökkenő az írási folyamatban. Beleegyeztünk, hogy adjunk egy koncertet Texas-ban, az ez évi SXSW-n, ami azt jelentette, hogy meg kell szakítanunk az áramlatot, fel kell készülnünk és gépre kell szállnunk. De a koncert jó ügyért volt, a Shirts For A Cure nevű szervezet rendezte, amivel eddig is annyit dolgoztunk együtt, amennyit tudtunk, mert a rákkutatást támogatja. Szóval összekaptuk magunkat, és repülőre ültünk.

Amikor visszaértünk, akkor lettek sötétek a dolgok. Nagyon sötétek.

Amikor leszálltunk a gépről, akkor volt az első alkalom, hogy a nap is sütött, és a koncert az Emo’s – nál is nagyon jól sikerült. Még a ’The End/DEAD!’-et is előadtuk ráadásként, mert annyira fel voltunk pörögve a tény miatt, hogy újra emberek előtt játszhatunk. Rob is megjött, hogy elkezdjünk újra demokat felvenni, hogy újra visszatérjünk a régi kerékvágásba.

nem sikerült.

Tudtuk, hogy csak egy pár dal van hátra ahhoz, hogy fel tudjuk venni az albumot, ami úgy nézett ki akkor, hogy nagy, színházi, eklektikus és eposzi lesz. Most először hagytuk, hogy az album történetét a dalok maguk alakítsák ki, ellentétben az addigi, megadott történettel, és ez működött is. Sok változáson esett át, de elkezdett kiformálódni.

most jön az egyik legnehezebb rész.

Nem megyek bele abba nagyon, hogy mi történt, és valószínűleg soha nem is fogok. De van egy idő, amikor sokkal többnek kell lenned egy barátnál, egy bandatagnál vagy egy testvérnél. Meg kellett tanulnod, hogy olyan módokon legyél ott a másik mellett, ami addig nem is hitted volna, hogy léteznek, olyan dolgok miatt, amikkel addig nem kellett együtt szembesülnötök.

A szellemi betegség mindig is olyan dolog volt, amivel a bandának ki kellett jönnie, de ezt eddig mindig átvészeltük. Mindig legyőztük. De ezúttal a depresszió valamelyikőnket olyan súlyosan érintette, hogy azt már nem lehetett lerázni.

valakinek segítség kellett, valakinek el kellett hagynia a házat.

Ez volt ez első eset, hogy úgy próbáltunk együtt zenét írni, hogy nem voltunk teljesek.

Bénító volt. A ház legyőzött minket.

Úgy járkáltunk fel-alá, mint az élőhallottak, nem írtunk, nem zuhanyoztunk, nem éltünk. Valaki el se hagyta a szobáját. Én egyszer egy hétig pizsamában voltam, folyamatosan leküzdve a késztetést, hogy csak belesétáljak a medencébe, és addig álljak ott az alján, amíg nem kapok levegőt. Néha azt kiabáltam „egy nap majd bele fogok sétálni abba a baszott medencébe!” Mindnyájan kezdtünk becsavarodni. Korábban eldöntöttük, hogy nem akarjuk videóra venni a lemezírást, és azon a ponton örültünk, hogy nem vettünk videóra semmit.

úgy néztünk ki, mint a szellemek. akkoriban mi kísértettünk a házban.

Aztán úgy tűnt, hogy a félelem kezd beszivárogni a csapatba, úgy éreztük, hogy egyszerre égünk el, és süllyedünk le a mélybe, bármilyen kiút nélkül. Hiábavalóan írni próbáltunk, és végül Frank találta ki azt a szólamot, ami később a ’House Of Wolves’ lett, és ami nagyszerű volt, újra meghozta az ihletet, de még mindig hiányosnak éreztük magunkat, mert azok is voltunk.

Egy éjszaka, körülbelül hajnali négy körül, hallottam, hogy Ray a ’Bark At The Moon’-t játssza teljes hangerőn a nappaliban. Ray abban az időben mindig nagyon sokáig játszott, és ez összetörte a szívem, mert úgy hangzott, mintha küzdene a gitárjával, feldúlva amiatt, hogy nem játszhatja a saját dalainkat. Máskor csak feküdtem volna az ágyban, és idegesített volna a dolog, de azon az éjszakán lesétáltam oda, úgy bűzölögve, mint egy szemetes kuka, hat napi borostával (ami nem olyan sok).

Bekukkantottam a nappaliba, és láttam, hogy egy székben ül, egyre csak játszik és az ütemre bólogatja a fejét. Odasétáltam hozzá, és köszöntem, majd beszéltünk egy picit. Mindennapos beszéd.

Ahogy beszéltünk, csak szórakoztam Rob gitárjával, céltalanul, és végül lejátszottam ezt a dallamot. Súlyos volt, de nem Black Sabbath módra súlyos, hanem érzelmileg súlyos. Ray utána picit kísérletezett vele, és az ének is rögtön jött mellé. Tisztán arról szólt, hogy min mentünk akkor keresztül, és még többről.

Mintha a dal kimondatta volna veled azokat a dolgokat, amik a legjobban fájtak. A dolgokat, amikről nem akartál beszélni. Tudtuk, hogy ez valami különleges volt.

Másnap mindnyájan összegyűltünk és elkezdtünk dolgozni. Belekezdtünk a ’House Of Wolves’-ba, ami felpumpálta a vérünket, különösen a középső része. Utána elkezdtünk dolgozni ezen az új darabon. Mindnyájan kipróbáltunk olyan dolgokat, amiket addig még nem, és nagyon nagy hévvel játszottunk. Mintha csak az életünk múlott volna rajta. Emlékszem, hogy a dal végére majdnem teljesen kikészültem, mert a srácok addig építkeztek, amíg egy nagyon érzelmes rész nem jött, ami hagyta, hogy kibontakozzak. Ezt tettem és ők is nagyon intenzív részeket tettek hozzá. Ez a dal lett a ’Famous Last Words’, ami sok tekintetben nyugtató dalként ért véget, egy dalként, ami meglep, amikor befejeződik. Egy másik ilyen dal például számunkra a ’Helena’. A ’Famous Last Words” volt az első dal a megváltásról. Akkor pont erre volt szükségünk.

ráébredtünk, hogy vissza kell kapnunk valakit, ennek akkor jött el az ideje.

Itt most rögtön meg is említem, hogy ha nem lett volna a fantasztikus Stacy Fass, a tanácsadónk, nem vészeltük volna át ezt az időszakot. Ő volt a reményünk, a nővérünk, néha pedig az anyánk. Sok éjszakán eljött hajnali négykor… és ott ült velünk a ’vihar szobában’, és csak hallgatta, ahogy beszéltünk. Utána pedig kegyetlenül őszinte volt.

Megmentette az életünket.

Akkor érkezett el az idő a felvételekhez, és pont azelőtt, hogy elhagytuk volna a Paramour-t, írtunk egy dalt, aminek a címe ’Sleep’. Volt egy megbeszélésünk Rob-bal és Craig Aaronson-nal, aki nagyszerű volt és támogatott minket az egész folyamat alatt. Átfutottunk a dalokon, és láttuk, hogy sok jó született. Úgy éreztük, hogy végeztünk annyira, hogy elkezdhessük a komoly felvételeket, és most már az egész bandát visszakapva és újra kompletten működve összepakoltunk, és a The Oakwood felé tartottunk – az Eldorado stúdióba.