A vakáció végeztével néhány telefonhívás után, a New York-i S.I.R. stúdiónál találkoztunk megint, hogy elkezdjük kiválogatni a dalokat az új albumhoz. Nagyon hiányoztunk egymásnak, sztorikat cseréltünk, megölelgettük egymást. Az egész olyan volt, mintha csak egy csapat túlélő megint összegyűlne egy pár italra, hogy arról az időről viccelődjenek, amikor majdnem odavesztek.

Egész nap dolgoztunk, nap nap után. Azért mentünk haza, hogy másnap újra kezdhessük az egészet, és ezen a télen nagyon hideg volt New York-ban. Emlékszem, hogy egy nap beleléptem egy tócsa latyakba, ami olyan mély és olyan hideg volt, hogy majd szívinfarktust kaptam.

Körülbelül tizennégy dalunk volt akkorra, ha pontosan emlékszem. Közülük néhánnyal kapcsolatban bizonytalanok voltunk, míg mások jó érzéssel töltöttek el. Azokra koncentráltunk, amik jó érzést adtak, mert valami különleges rejtőzhet a durva külső alatt, ha megfelelően leásunk érte. Egy másik dolog, amit meg kell említenem, hogy soha nem ültünk össze rögtönözni valamit. Emlékszem, hogy kipróbáltuk ezt a Bullets idején és az egészből csak egy nagy káosz lett. Mindig volt egy ötlet, egy haditerv.

Néhány nap nehezebb volt, mint a többi… néha csak egy csomó cigit szívtunk el és bámultuk egymást, néha pedig rátaláltunk valamire, aminek az eredménye varázslatos lett.

Az egyik ilyen dal volt a ’Mama’. Emlékszem, hogy egy Chicago-i arénában játszottunk, és ez a sor, hogy ’Mama, mind a pokolra jutunk’ az eszembe ötlött, egy dallammal együtt. Ray-jel együtt megírtunk egy rövid gitárdallamot a már meglévő ének mellé, és ott a hangpróbák alatt ki is próbáltuk. Szerintem akkor már mindannyian tudtuk, hogy ez egy teljesen új irány lesz nekünk, egy olyan, ami sokkal színpadiasabb bárminél, amit eddig csináltunk… nekünk ez még jobban kabaré stílusú volt, mint a „You Know What They Do To Guys Like Us In Prison”.

_-_-_-_-_-_-_-_-_  

 Tiszta volt. Csiszolatlan. Bocsánatot nem kérő.  

Szóval, elkészítettük a csontvázát, majd elkezdtünk dolgozni rajta. Mire a legnagyobb részével elkészültünk, rájöttünk, hogy kreativitás terén feljebb emeltük saját magunknak a mércét. Pusztán agresszív/dallamos/lüktető dalok többé már nem voltak megfelelőek. Körülbelül akkortájt fogalmazódott meg bennünk, hogy egy eposzi albumot fogunk csinálni. A ’The End’ nem sokkal utána született meg, majd jött a ’DEAD!’ és elindulóban is volt a lemezünk… itt volt az ideje, hogy néhány vágás történjen.

Körülbelül nyolc dal volt olyan, amivel kapcsolatba nagyon erős érzelmeink voltak, amikor megkértük Rob Cavallo producert, hogy találkozzon velünk. Rob-ot már azelőtt is nagyon érdekelte a velünk közös munka, és mi nagyon vártuk, hogy találkozzunk vele. Nemcsak hogy a Dookie óta minden Green Day albumnak ő volt a producere, de egy Jawbreaker lemez, a Dear You is az ő nevéhez fűződik. Ez a lemez volt a ’Revenge’-en az olyan dalok alapja, mint a ’Helena’, vagy a ’Give ’Em Hell, Kid’.

Az egész tartalmazott egy gitárszólamot, aminek a neve „white-hot guitar”. Ez a szólam

olyan valami, amit manapság a producerek és a bandák megpróbálnak újraéleszteni. És Rob nemcsak hogy előállította ezt a hangzást, azt is bebizonyította, hogy egy sokoldalú producer, aki eposzi dolgokra is képes.

Rob szuper barátságos és nagyon kedves volt. Nagyon természetesen viselkedett, nem próbálta megjátszani magát, nem úgy viselkedett, mint egy producer, aki már albumok millióit adta el. Megkérdeztük, hogy nem játszhatnánk-e el neki pár dalt, és már akkor rögtön megvolt a szükséges kötődés.

szerintem megértette, hogy mit akartunk csinálni, és amint kezdtünk a ’the end/dead!’-del, látni lehetett a szemében, hogy nagyon érdekli a dolog.

A negyedik dalig vártunk azzal, hogy eljátsszuk a ’Mama’-t, mert tudtuk, hogy ez a dal, és egy producer erre adott reakciója döntő lehet.

rob alig tudta visszafogni magát.

Rögtön megfogta a versszak… de amint a refrén belépett, önkéntelenül is fellált, és felemelte a karjait. Szerintem azt a szót tátogta egymás után, hogy ’basszus’. Amikor vége lett, a szája is tátva maradt. Utána pedig az általam valaha látott legnagyobb vigyort produkálta. Olyan büszke volt, mintha már együtt is dolgoznánk… szóval elmentünk vele egy steak vacsorára, és megkértük, hogy legyen az album producere. Nagyszerű este volt, olyan, amire sokáig emlékezni fogunk.

Meg kell említenem, hogy szociálisan igen erős szorongás alakult ki nálam az idő tájt, amíg Queens-ben laktam. Teljesen képtelen voltam arra, hogy beleszokjak a normális életbe, és a szomszédság tömve volt tizenévesekkel, ami ingerültté tett. Öregnek kezdtem érezni magam. Úgy kezdtem érezni, hogy nem tudnék kapcsolatba lépni senkivel. A városba tartó úton, a földalattin, sokszor idegesnek és paranoiásnak éreztem magam, főleg az iskolaidő után. Igen komikus volt. Egyik nap a földalatti zsúfolásig megtelt iskolásokkal, és nálam meg szó szerint pánikroham tört ki. Hogy túlessek rajta, a jegyzetfüzetembe bújtam és elkezdtem dalszövegeket írni…

Még néhány hétig dolgoztunk, hogy egybeálljon a meglévő dalok nagy része, tudtuk, hogy lesz még időnk dalírásra Los Angelesben. Összepakoltunk, túlestünk a búcsúzkodáson, és felszálltunk a repülőre.

  utáljuk a repülőket!