Puszta másodpercek voltak már csak hátra, hogy elfoglaljuk egy kis ausztráliai klub színpadát. Pont azelőtt, mielőtt kialudtak a fények, még a folyosón, ahol álltunk, sötét volt és meleg. Nagyon meleg. A tömeg egyre nyugtalanabbá vált, ahogy a technikusaink a végső ellenőrzéseket végezték el a hangszereinken, és tényleg belénk vágott a tudat, hogy ez az utolsó fellépés a „Revenge” turnénkon. És míg egyikőnk sem emlékszik pontosan arra, hogy hány koncertet is adhattunk, tudtuk, hogy ez volt a küzdelem, az út, ami a pincéktől az arénákig vitt el minket… a kisbuszból ki egyenesen az oroszlánok közé. Hosszú két év volt. Az arcunk már nem ugyanaz, a testünk is másképpen reagál… néha ösztönösen és reflexből, máskor nehézkesen a sérülések miatt. De mi sosem hagytuk abba a fellépéseket… mindig minden a show érdekében volt. Ez az, ami életben tartott minket.

Megcsináltuk a szokásos nyolcvan ugrást, Frank sosem csinálta őket a koncertek előtti rosszullétei miatt, és Mikey sem csinálta őket… szerintem az idegesség miatt. Megöleltük egymást még egyszer utoljára, megköszöntük a másiknak, egyrészt, hogy ilyen sokáig beleadta mindenét, másrészt személyes okokból. Visszafojtottuk a lélegzetünket. Minden elsötétült, és csak kisétáltunk, ahogy azt a kis helyeken szoktuk csinálni. Minden maradjon csak egyszerűen.

Nem sok mindenre emlékszem a show-ból… azt tudom, hogy remekül éreztük magunkat, mint általában. Épp akkor voltunk túl életünk két legnagyobb koncertjén az ausztráliai arénákkal a Green Day turné keretében, és mindig sietni kellett, hogy eljussunk az arénákból a klubbokba. A matematika szerint is egy ilyen helyzet mindenképpen élénk koncerthez vezet. Garantálva volt, hogy elkap a hév. Akkor este két sérülés történt, meggondolatlanság miatt. Nem akartuk, hogy vége legyen.

Szerintem féltünk attól, hogy mi fog jönni.

Fogalmunk sem volt róla, hogy mi vár ránk.

Másnap reggel elbúcsúztunk egymástól a hotel előterében, és mindenki ment a maga útján. Én Japánba mentem nyaralni, oda, ami még tovább mélyítette az elszigetelődésemet, ami az arénás fellépésekkel együtt jött elő. De, imádom Japánt… a kedvenc helyem az egész világon, ott láthatatlan maradhatsz. Nem láttam a többieket egy hónapig – ez volt a legtöbb, amit hosszú idők óta nélkülük töltöttem el, és le is tört a tény – az egész olyan érzés, mintha a testrészeidet veszítenéd el. Fájdalmas volt. De még fájdalmasabb volt elkészíteni a lemezt.

A lemezkészítés olyan, mintha műtéten esnél át, érzéstelenítés nélkül. Először is középen fel kell vágnod magad. Utána ki kell tépned minden szervet, minden egyes részt, és ki kell raknod egy asztalra. Utána meg kell vizsgálnod a részeket, és a helyzet valósága akkor beléd csap. Azon veszed magad, hogy ilyeneket mondasz, hogy „nem is tudtam, hogy ez a részem ilyen csúnya” vagy „inkább szakmai vélemény kellene arról”. Üresen térsz aludni, és másnap megint a műtőbe kerülsz… hogy szembenézz minden félelemmel, minden undorító dolgoddal, amit mindig is gyűlöltél magadban. Utána mindent visszaraksz, összevarrod magad és fellépsz… úgy, mintha az életed függne az egésztől – és azokban a tökéletes pillanatokban olyan szépséget találsz, amiről addig nem is tudtál, hogy létezhet. Újra megtalálod önmagad és a barátaidat, találsz valamit, amiért érdemes küzdeni, amit érdemes szeretni. Amit érdemes megmutatni a világnak.

 ezt tudnod kell

Minden egyes lemez közelebb visz a bandád végéhez.

Ez az, amiért olyan fájdalmas az egész, de ezért olyan különleges is.

Az első albumon az egész életedet meg tudod írni, utána, amikor már felfedezted, hogy ki is vagy, azokat az ötleteket kiszélesíted és kiélesíted a másodikon. De hogy megírj egy harmadikat, ahhoz újra meg kell találnod önmagad, meg kell újítanod magad. Meg kell találnod, hogy mitől félsz a legjobban – és azzá kell válnod.

 Tehát mitől is félünk?

XOXO   G

2006. augusztus 10, Oszaka, Japán